„Négykezes” ajánló a Némaság című filmről

Csend és kiáltás

Ha egy novella vagy esetleg egy regény filmes feldolgozásáról hallok, előre félek attól, vajon mi fog átalakulni, hány olyan lényeges gondolatot süllyesztenek el az alkotók, amelyek gazdaggá és mély értelművé tették az eredeti művet. Néha azért a filmadaptáció önállóan is megállja a helyét, még akkor is, ha sok mindenben változtattak a történeten. Ám arra szinte alig találunk példát, hogy az írott és a filmes változat értékét tekintve szinte teljesen egyforma legyen. Ha ismerjük Endo Suszaku Némaság című regényét, és összevetjük Martin Scorsese filmjével, azt láthatjuk, hogy az Oscar-díjas amerikai filmrendező szinte egyetlen iótát sem hagyott el az alapműből.

Amint az jól ismert, a Xavéri Szent Ferenc által 1549-ben megkezdett missziónak köszönhetően több százezer japán tért át a kereszténységre. A 17. századra – amikor a Némaság története játszódik – azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. A makaói jezsuitákhoz az a hír érkezett Japánból, hogy üldözik a keresztényeket, az egyik köztiszteletben álló misszionáriusról, Cristóvão Ferreira atyáról (Liam Neeson) pedig azt hallották, hogy elhagyta a hitét. A jezsuita Sebastião Rodrigues (Andrew Garfield) és Francisco Garrpe (Adam Driver) dacolva a veszéllyel elutaznak Japánba, hogy személyesen járjanak utána, mi is folyik ezeken a távoli szigeteken.

Nem sokkal megérkezésük után egy barlangban futnak össze az első helybéli keresztényekkel. A két padre egyszerre látja arcukon a rettegést és a határtalan örömöt: végre ismét van papjuk, ám befogadásukkal komoly kockázatot is vállalnak. Az üldözők pénzt ajánlottak fel annak, aki beárul egy keresztényt, de egy papért háromszoros árat fizetnek. Rodrigues és Garrpe egy darabig elkerüli a lefogatást, ám végül a gyenge jellemű Kicsidzsiró (Yōsuke Kubozuka) elárulja őket.

Scorsese képi világa már az első jelenetektől valahonnan ismerősnek tűnt számomra. Egy idő után rájöttem, hogy mindez azért lehetséges, mert az amerikai rendező pontosan azt a miliőt varázsolta elém, ami a regény olvasása során az én képzeletemben is megjelent.

Amint japán földre lép Sebastião és Francisco atya, azonnal rejtőzködniük kell. A félelem és a bizonytalanság fojtogató érzését pedig növeli bennük – és bennünk, nézőkben is – a ködös-homályos vidék. Az öbölben meghúzódó falut szinte teljesen elnyeli a dzsungelszerű természet, az eső mocsárrá változtat mindent – erről akár eszünkbe juthat Kuroszava A hét szamurája is –, jelezve, hogy itt szinte lehetetlenre vállalkozik az, aki a hit magvait szeretné elvetni. Az áporodott levegőben ugyanis könnyen elhal még az is, ami látszólag szárba szökkent.

Van, ahol a misszionárius falakba ütközik, de olyan hely is akad, ahol a fogékony lelkek szinte magukba szippantják az örömhírt. Japán azonban teljesen más. Elsőre úgy tűnik, hogy a hit terjesztése sikeres volt, valójában azonban a helyiek a maguk képére alakították a kereszténységet. Hallhatjuk Rodrigues atya töprengéseit: Vajon miben hisznek egyáltalán a japán keresztények? Mintha csak a túlvilágról, a Paraisóról szóló tanítást értették volna meg – ahol nincs adó, nincs munka, nincs éhség és nincs szenvedés –, ám ennek vajmi kevés köze van Jézus Isten országáról szóló igehirdetéséhez.

A japán „inkvizítor”, Inoue (Issei Ogata) azért akarja megakadályozni a kereszténység térnyerését, mert a misszionáriusokban az európai hatalmak előretolt helyőrségét látja. A padrék csak előkészítik az utat, később a kereskedők után megjelennek a katonák, majd pedig az államot képviselő hivatalnokok is. A hitehagyott Ferreira érvelése is érthető, hiszen szembesülve Inoue lelki és testi kínzásaival belátja: a japánok soha nem válnak nyugati értelemben vett keresztényekké. Rodrigues atya ezt képtelen elfogadni: „Az igazságot hoztuk Japánba, márpedig az igazságnak az a jellemzője, hogy földrajzi helyzettől független. A keresztény nem tehet mást, mint hogy hirdeti az Igazságot minden népnek.” Inoue válasza minderre nem intellektuális természetű. Választás elé állítja Rodrigues atyát: ha megtagadja a hitét – rálép a Krisztust ábrázoló képre –, akkor megment a kínhaláltól több keresztényt, de ha ragaszkodik a hitéhez, akkor ő lesz a felelős a pusztulásukért.

Az egyházüldözés korszakaiban a hitvallónak „könnyű” dolga volt. Csak önmagáért kellett számot adnia; ha elviselte a megpróbáltatásokat, akkor mindvégig nyugodt lehetett a lelkiismerete. Inoue feltétele nem egyszerűen csak morális dilemma, nem létezik rá jó válasz. Az alapokig felforgatja Rodrigues atya lelkét, aki lassan a téboly szélére jut. Talán soha addig nem érezhette ennyire világosan, hogy a szenvedő ember és Krisztus egy és ugyanaz. A legtöbb – mondja Eckhart mester – ha lemondunk Istenről Isten kedvéért. Rodrigues atya vívódásai ezt a paradoxont idézik fel bennünk.

Rodrigues atya mindenben igyekszik követni a Mesterét. A keresztény Kicsidzsirónak – aki számtalanszor elbukik; aki részben Júdásra, más szempontból Szent Péterre hasonlít – mindannyiszor megbocsát. Bizonyos, hogy a hithű jezsuita az életét is kész odaadni meggyőződéséért. Ám lehetséges-e, hogy valaki egyből Jézus keresztáldozatának legmegrázóbb pontján találja magát: „Élí, Élí, lemá szabaktáni – Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Rodrigues atya is kétségbeesve kiált fel az égig, hátha meghallgatásra talál. Ám Isten, úgy tűnik, most sem akar megszólalni. Endo regénye modern regény, a film sem lehet más. Isten csendjével ugyanis leginkább a 20., 21. századi ember küszködik. (Nem véletlenül áll Ingmar Bergman klasszikus filmtrilógiájának középpontjában is ez a hallgatás.) „Nem tudatja velem Isten, hogy mit vár tőlem, és nem segít azokon sem, akiket kínoznak!” – töpreng Rodrigues atya. Ez a némaság pedig elviselhetetlen.

De ha már „kívül-belül” minden elhallgatott, vajon akkor végre megtöri a csendet az isteni Szó?

Baranyai Béla

A hit halálugrása

A Némaság, noha a 17. századi japán keresztényüldözésről, a hit egy konkrét történelmi helyzetben való megkísértéséről szól, sokkal általánosabb kérdéseket vet fel annál, mint hogy bizonyos jezsuiták és japán híveik hogyan viselkedtek egy emberpróbáló, szélsőséges helyzetben. A hitnek és a hozzá való ragaszkodásnak azt a vetületét gondolja át ugyanis, amely részben bizonyára független, részben azonban nagyon is alávetett a történelmi körülményeknek, az aktuális társadalmi háttérnek.

Gyakori polémia, hogy mennyiben magánügy a vallás, a hit gyakorlása. Legalább ennyire kérdéses, hogy a vallásgyakorlat lelki vonatkozásai, motivációjának mélysége, átéltsége „ellenőrizhető” és tesztelendő-e, vagyis hogy ki tekinthető igazán hívő embernek. Még az sem biztos, hogy ez a kérdés egyáltalán feltehető legitim módon, hiszen ha megengedjük magunknak, azonnal azok nyomába lépünk, akik az évszázadok során ítélkezni mertek mások felett vallásosságuk mértéke, őszintesége, minősége alapján. Kinek lehet joga megtenni ezt, és milyen alapon? Hogyan lehetne megbizonyosodni valakinek a hitéről; arról, hogy komolyan hiszi-e (egyáltalán érti-e!) vallásának főbb tételeit, és őszintén ragaszkodik-e hozzájuk?

A vallás egy szempontból egészen biztosan a legszentebb magánügy, amelynek magvához, egyéni mélységeihez senki kívülálló elvileg sem férhet hozzá, de nincs is hozzá semmi köze. Ugyan¬akkor az is igaz, hogy ha egy bizonyos vallással vagy felekezettel szemben egy társadalomban ellenérzések vannak, és ezeket hivatalos helyről még szítják is, az kihat arra, mekkora tömegek tartják kívánatosnak az elköteleződésüket, sőt ennek az elköteleződésnek a minőségére is. Kérdés lehet az is, hogy egy-egy országban mi válik a vallásosság ismérvévé, mit kérnek inkább számon: a tömegekre vonatkozó, de minimális követelmények vagy egy szűkebb kör erősebb elköteleződésének kívánalma válik általánossá.

Amszterdamban van egy valaha titkos kápolna, a Mi Urunk a padláson, amelyet padlások egybenyitásával alakítottak ki a 16. század második felétől több mint nyolcvan éven át üldözött katolikusok. Kétszer is jártam benne, és nagyon megihletett a mi mércénk szerint kicsiny templomocska hangulata. Elképzeltem, milyen lehetett abban a korban ragaszkodni a katolikus közösséghez és vallásgyakorlathoz – akkor, amikor ez tilalmas volt, és kizárólag belső igényből fakadhatott. Hogyan élhet, maradhat fenn az a hit, amelyet kívülről nemhogy nem támogat a társadalmi közeg, hanem egyenesen elítél és fenyeget? Mintha az alapját szüntetné meg így, hiszen a hitnek is megvannak a maga anyagi, legitimális feltételei, és a társadalom főáramainak ellenében elvileg nem lehet huzamosabban létezni. A hit túlélt halálugrásaként tekintek arra, hogy katolikus közösségek Japánban háromszáz éven át képesek voltak papok, templom és a nyilvános vallásgyakorlat lehetősége nélkül fennmaradni. Képzeljék csak el, gondoljanak bele: önök hány éven át tudnák megőrizni a katolikus hitüket úgy, hogy ezt a szűk közösségükön kívül mindenki más elítélendőnek, üldözendőnek tekintené, és emiatt mindennap félelemmel lépnének ki az utcára? Talán a hit leglényegéről beszél azok példája, akik egész életükben az elismerés legcsekélyebb reménye nélkül, kizárólag odaátra tekintve őrizgették titkos kincsüket.

Kiss Péter

Silence/Némaság, amerikai–olasz–mexikói film, 2016, 161 perc, forgalmazó: Freeman Film.

Fotó: Silencemovie.com

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. március 5-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.