(Nem) Érteni Ferenc pápát

Az elmúlt hetekben felerősödni látszanak a hazai társadalmunkra ható, véleményformáló közösségi oldalakat ellepő írásokban a Ferenc pápa-kritikák. Ezek a katolikusok körében is futótűzként terjednek: mivel gyöngítik a hitben megélt egységet, lassan ölő méregcseppként hatnak. A jelenség nem új, hasonlóval találkoztunk már XIII. Leó pápa kapcsán is: ő beszédeivel, majd társadalmi kérdéseket vizsgáló körlevelével okozott „botrányt”. Sokan számonkérték rajta, hogy egyháziként miért szól bele a munkáskérdésbe.

A kritikai vélemény önmagában nem baj, sőt… ha az ember őszintén keresi az igazságot, akkor – ahogy XVI. Benedek fogalmazott – párbeszéddé nemesül, mely minden katolikus ember útja. Csakhogy az elmúlt időszakban az égető kérdésekkel kapcsolatos, felerősödött véleményformálás legtöbbször nem az igazságkeresést vagy a párbeszédet szolgálja, hanem emberi érdekeknek engedelmeskedik. Érezhetjük, hogy mélypontra jutottunk, amikor a pápát egy újságíró „demens vénembernek”, „gazembernek” nevezheti egy olyan országban, amely – állítólag büszke keresztény identitására. Muszáj elindulnunk felfelé, hiszen szabad és lehet is egyet nem érteni a másikkal, legyen szó még a pápáról is (ahogy erről VI. Pál többször szólt), de a másik felet emberi mivoltában, személyében megtámadni több mint méltatlan.

A gombamód szaporodó írásokból az tűnik ki, hogy a szerzők sokszor feladják a keresés, értelmezés, utánajárás nemegyszer fáradságos útját, és nem is akarják megérteni Ferenc pápát. A legkisebb erőfeszítéseket sem teszik meg annak érdekében, hogy átlássák a helyzetet: nem olvassák el az adott pápai beszéd teljes szövegét, nem követik folyamatosan a római megnyilatkozásokat. Nemritkán mintha a bulvársajtó által feldobott „bombahírek” és figyelemfelkeltő címsorok alapján alkotnának véleményt. Eközben minden másra érzéketlenül, kizárólag az itthoni helyzetből kiindulva próbálják magyarázni a pápai nyilatkozatokat – mintha a világegyházért gondot viselő Péter-utód csak akkor mondhatna értelmes dolgokat, hogyha azok Budapestnek is tetszenek. Sajátos magyar vonás ez: az egész világot magunkhoz mérjük, s eszerint ítéljük meg. Így az egyik legérzékenyebb kérdés, a menekültválság kapcsán mintha a véleményformálók nem szívesen hallanák meg Ferenc pápának a lengyel püspökökkel zajló találkozásán megfogalmazott véleményét, melyben nagyon pontosan elemzi a problémát, s ennek alapján mérlegeli az egyes országok erre adott válaszait. Vagy azt, amikor a vallásháború fogalmát elutasítva a fanatizmus és az annak nevében elkövetett terrorcselekmények valós okaira kérdez rá. Pedig épp akkora a különbségtétel fontossága a kérdésekben, mint amennyire nem környezetvédelmi, hanem teremtésvédelmi a pápa Laudato si’ kezdetű körlevele.

Nekünk, katolikusoknak nagy a felelősségünk: hiszen mi nem mondhatunk le az egyszerre horizontális, azaz emberi és közösségi, valamint vertikális, vagyis isteni és értékrendi szempontokat követő gondolkodásról. Ennek elengedhetetlen része a tépelődés, a lassú, de kitartó jákobi megküzdés egy nehézséggel – amibe beletartozhat az egyet nem értés is. Eközben nem felejthetjük el: egyházunk nemcsak belőlünk, magyarokból áll, hanem egyenjogú része annak az afrikai, sőt a közel-keleti emberek közössége is, és a más vallásokhoz vezető út csakis a párbeszéd útja marad, ha mégoly nehéz is. Ezt jelenti a katolicitás. Vagy ahogyan Babits Mihály írta: „Én katolikus vagyok, azaz hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló, katolikus igazságban! Más szóval: hiszek igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein: az én egyházam nem nemzeti egyház!” (Örökkék ég a felhők mögött. Vallomás helyett hitvallás). És ami ennél is fontosabb, hogy Krisztus és a benne teljessé vált isteni kinyilatkoztatás túlmutat a földi életünk itt és mostján, ezért olyan állásfoglalásra kell eljutnunk a hitünkben, amely képes a mennyei Atya szemével látni és láttatni.

Sokszor olyannak látom magunkat, mint az elfáradt, ennivalóra vágyó Illés prófétát. Sok madár próbál ételt hozni. De legyünk éberek, és gyakoroljuk a lelkek megkülönböztetését, nehogy önközpontúságunk okán gyors, felületes és érdekvezérelt válaszaink kényelmes magába zárulása miatt lemondjunk a gondolkodás, a Szentírásból és a szentségek eleven forrásából merítő átimádkozott megkülönböztetés luxusáról – ami valójában „az egyedül szükséges” ezekben az időkben.

Fotó: News.va

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember e heti, augusztus 21-i számában jelenik meg.