„Nem rövidültem meg fölszenteltségemben” – Beszélgetés Bíró László püspökkel hivatásról, betegségről

Idén márciusban rehabilitáción vettem részt a harkányi gyógyfürdőkórházban. A kezelés hosszúnak ígérkezett, nyomasztott a betegség tudata, a számomra ismeretlen terep, a kórház világa. Amíg a betegfelvételre vártam, egy ismerős hang ütötte meg a fülemet: Bíró László püspöké, aki a műtétje után lábadozott az intézményben. Nyugalom töltött el. Már aznap este együtt imádkoztuk a zsolozsmát. Ott-tartózkodásom során egy sajátos misszióba nyerhettem bepillantást.

– Hogy van, Püspök atya?

– Köszönöm szépen, jól. Tényleg jól, nem udvariasságból mondom, hanem mert a Jóisten nagyon vigyáz rám. November 4-e óta, tehát huszonhetedik hete vagyok kórházban. Hála Istennek, nem lett ez traumatikus élmény az életemben. Egyszerűen nem is értem rá ezen gondolkodni: annyi szeretetet kapok és annyi imádságot, hogy mindig azt mondom, a szeretet és az imádság hálójába olvadtam bele a betegségemben.

– Hogyan tudja megélni a papi hivatását e rendkívüli körülmények között?

– Az ember betegségében ismeri föl igazán, hogy a szentmise és a zsolozsma mennyire hozzátartozik az identitásához. Nagyon kevés olyan időszak volt ez idő alatt, amikor ne tudtam volna misézni vagy zsolozsmázni. Úgy gondolom, a betegségnek az a nagy ajándéka, hogy sokkal szabályosabban tudom élni a papi életemet, mint gyakorló lelkipásztorként. Általában reggel öt órakor mondom a reggeli imádságaimat, délelőtt misézek, de ennek az időpontja, különösen itt, Harkányban a kezelések beosztása miatt változó. A zsolozsmát este hét órakor mondjuk. Nagyon nagy segítséget jelentett nekem, hogy szinte sosem voltam egyedül, mindig akadtak emberek, akik jelen voltak a szentmisén és az esti zsolozsmán. Attól, hogy a lábam fölmondta a szolgálatot, nem rövidült meg a papságom, a konszekrált létem. A körülmények jelentősen rásegítettek arra, hogy a gyakorlat szintjén is tudjam, nem rövidültem meg fölszenteltségemben. Betegségem a cukorbetegség egy sajátos szövődménye; elhaltak az inak, ezért a lábfejem mind a két lábamon „elvándorolt” a lábszáramtól. Egy bátor orvos kitartásának köszönhetően szépen kezelnek, visszaigazították a csontjaimat a lábszáramra. Megvan a reményem arra, hogy valamilyen formában nemsokára a saját lábamon fogok állni, és korlátozottan járni is.  

– Május 21-én ünnepli püspökké szentelésének 25. évfordulóját. Hogyan emlékszik vissza az elmúlt 25 évre?

– Nagyon sok kegyelmet kaptam. Talán van olyan gondolkodás, ami a püspökséget méltóságnak tekinti; az is, de alapvetően szolgálat. Sokféle különböző formában, de valóban közvetlen lelkipásztori szolgálat volt ez az időszak. Különösen a püspöki kar családbizottságának vezetése, melyre már a szentelésem napján felkért Seregély István érsek, a testület akkori elnöke. Püspökségemmel tehát a kezdetektől fogva együtt járt a családpasztoráció, amit akkoriban országos léptékben nem volt könnyű elképzelni. Pécsi székesegyházi plébánosi múltam sokat segített abban, hogy ez a váratlan feladat mégse érjen fölkészületlenül. Pécsi éveim alatt nagyon sok házaspár megajándékozott a bizalmával, s ezek a tapasztalatok rengeteget segítettek abban, hogy családreferens püspökként végezzem a szolgálatomat. Később pedig átkerültem a Központi Papnevelő Intézetbe, ott voltam rektor 15 évig. Érdekes tapasztalatot jelentett ez a kettősség: egyszerre voltam a házasság és a cölibátus ápolója. Nagyon kellett vigyáznom például arra, hogy ne azzal erősítsem a cölibátust, hogy valami rosszat mondok a házasságról, hiszen az itt tanuló görögkatolikus papnövendékek a házasságra készültek… Sok tanulságos történettel találkoztam, megélhettem az emberi vajúdásokat például a hivatásválságok, az elköszönő növendékek esetében. Nagyon sokat kaptam a kispapjaimtól, még ha nem is vették észre, hogy adtak is. Inkább talán az egyéb pasztorális tevékenységeim miatti hiányomat szenvedték sokszor.

– A tábori püspökség élén áll 2009 óta …

– Igen, éppen a tizedik évet töltöm a tábori püspökségen. Régen úgy szokták mondani, hogy a szeminárium egy kaszárnya. Így azt gondolhatná az ember, hogy a tábori püspökség nem volt éles váltás a papneveléshez képest, de sok szempontból mégis. Amikor kineveztek, sokan arra gondoltak, hogy mint Dániel próféta, bekerültem az oroszlánok vermébe. Ennek ellenére kezdettől fogva az volt bennem, hogy olyan emberekhez küldtek, akiket ugyanúgy anya szült, mint engem. Nagyon hamar meg is tapasztaltam, hogy az emberek ugyanúgy tekintenek rám a honvédségnél, mint máshol. Rengeteg a pozitív tapasztalatom, nagyon sokszor találkoztam érdeklődéssel, elfogadással, holott én nem voltam katona, nem lettem tábornok. De az a tisztelet és szeretet, ami körülvett, úgy gondolom, őszinte volt. Nem a katonai méltóságot vagy a rangot szerették bennem, hanem a püspököt, ami egy sajátos szolgálati pozíció. Egy-egy állománygyűlésen, asztali beszélgetéseknél vagy akár személyes találkozások alkalmával gyakran tapasztaltam nagy nyitottságot. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden esetben templomba járó emberek születtek ezekből a kapcsolatokból, de hogy számtalan találkozás preevangelizációs alkalom volt, abban biztos vagyok. Lehetett picit nyitogatni a transzcendens érzékenységet az emberek szívében. Azt éreztem, amit a pápák is gyakran mondanak, hogy az emberek keresik az orientációs pontot, csak nagyon nehezen találják meg. A katona pap és a katona püspök előtt pedig együtt van nagyon sok olyan ember, aki talán maga sem tudja, hogy éppen tájékozódási pontot keres. Egyházközségekben, hagyományos plébániai keretek között sem mindig találkoztam olyan mély érzékenységgel és nyitottsággal, mint ebben a közegben, ahol idegen hang voltam, mégis vágyott hanggá lettem. A tábori püspökség nagyon szép szolgálat.

– Annak ellenére is az, hogy a katonák a hazájuk védelme érdekében hivatásuknál fogva akár emberéleteket is kiolthatnak?

– Alapvetően minden katona tudja, hogy a békét akarja. A katonát nem a háború szülte, ő a békéhez tartozik, és az ország javát hivatott szolgálni. Nem véletlenül nevezzük honvédnek: van hazája, ami érték. A katona a hazaszeretet embere, és a hazaszeretet a negyedik parancsolathoz tartozik. A német nyelv Vaterlandnak mondja a hazát, mi pedig anyaföldről beszélünk, a hazában tehát benne van az apa és az anya. Ehhez a parancshoz kötődik a hazaszeretet és a katona. A tábori lelkész sem a vérengzést szolgálja, alapvető feladata a személyes jelenlét a különböző helyekre, például külmisszióba vezényelt katonák életében. Ezért is vagyunk ordinariátus, és nem egyházmegye. A tábori lelkész szolgálatában sokkal hangsúlyosabban érvényesül az a feladat, hogy lelkipásztorként legyen jelen az emberek között.

– Akár egy kórház betegei között is, ha olyan állapotba kerül?

– A kórház az a hely, ahol nem kell keresni a missziós alkalmat, mert magától adódik. Azzal, hogy a Jóisten megőrizte a békémet és a derűmet, egyfajta evangelizációs eszközzé sikerült válnom. Ez nem az én érdemem, hanem a rengeteg imádság gyümölcse. Nagyon különböző emberek jönnek össze Harkányban. Mi nem választjuk egymást, hanem összegyűlünk a szentmisére. Különböző falvakból, városokból jött emberek mind együtt vagyunk. Mindig azt élem meg ilyenkor, hogy megszületik közöttünk a testvériség. Nagyon sokszor ki is mondom, hogy azért tud ez létrejönni, mert Jézus él, és ez közösséggé tesz minket. Nagyon szép megtapasztalni az élő Jézus körül az eleven Egyházat. A kórtermi szentmiséken sokszor az utolsó vacsora világa elevenedik meg bennem, mert roppant puritán körülmények között vagyunk, de a lényeg nem szenved csorbát. Gyakran eszembe jut az ősegyháznak a megfogalmazása, hogy együtt vagyunk a kenyértörésben és az apostoli tanítás meghallgatásában. Annyira lekopaszított egy ilyen kórtermi szentmise, hogy itt valóban a lényeg történik meg: a tanítás körüli elidőzés és az Eucharisztia, a kenyértörés megünneplése. Főként az esti zsolozsmán volt közöttünk református, metodista és evangélikus hívő is, de az imádság eggyé tett minket. A Lélek az, ami eggyé kovácsol, a Lélek a kapcsolat lelke. Nem hitvitára jövünk össze, hanem azt éljük meg, ami közös. Ősegyházi hangulatban élhetek itt a kórházban, és ez nagy ajándék. Nagyon sok ajándék jár egy betegséggel.

– Miért a leghálásabb az elmúlt 25 évből?

– Azért, hogy megmaradhattam embernek. A Jóisten meghagyta ezt az ember mivoltot bennem, és nem lettem diplomata vagy szerepjátszó, ami sokszor együtt jár a püspöki szolgálattal. A pásztor nem idegen a juhai számára, elég, ha csak a hangját hallják, és köré gyűlnek. Régóta bennem van az a gondolat, hogy a fölszenteltség nem távolságtartás, hanem közvetlenség: Jézus, a megtestesült Ige, Isten közvetlen közelségének a megjelenítője. Akkor vagyunk igazán fölszentelt emberek, ha merjük megjeleníteni Jézus közvetlen közelségét. A megtestesült Ige titka ez, ezért lett az Ige emberré.

Fotó: Fábián Attila

Benke Zsuzsa/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2019. május 26-i számában jelenik meg.