„Nem szabad hallgatni róluk” – Erdő Péter a keresztényüldözésről szóló konferencián

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Tisztelt Kongresszus!

Ahogy Thomas Mann írja, „mély a történelem kútja”. Nem a kereszténység volt az első vallási közösség, amelyet üldöztek. Nem is a keresztények voltak az elsők, akiket vallásukra tekintettel valamilyen szempontból veszélyes etnikai csoportnak, népnek minősítettek és ki akartak irtani. Elég Eszter könyvére utalnunk, amely egy vallási alapon szervezett, szisztematikus népirtás képét vetíti elénk. De az ókorban a népek közötti konfliktusokat magukat is az istenek erőpróbájának tekintették. Minden nép a maga istenét vagy isteneit hívta segítségül. A győztes istenéről pedig azt hirdették, hogy ő az erősebb. A választott nép történelmi viszontagságai között például a zsoltárban így fohászkodik: „már nem vonulsz ki seregeinkkel, Istenünk” (Zsolt 44,10). Az isteni kinyilatkoztatás azonban fokozatosan világossá tette, hogy a Mindenható nem csak egyetlen népnek az Istene, hanem minden nép fölött áll, ő az egyetlen Úr. Ebben a vallási összefüggésben feltűnik a kereszténység, amely eredeti környezete, a zsidóság számára – mint Szent Pál írja – botrányt jelentett (vö. 1Kor 1,23), mert hogy lehetett a keresztre feszített Jézus Krisztus a győztes messiáskirály? A pogányok számára viszont a kereszténység oktalanságnak tűnt, hiszen minden alapvető meggyőződése szorosan kapcsolódott a zsidó hitvilághoz és messiásváráshoz.

Már az evangéliumok megfogalmazásának idején különösen érzékeny volt a keresztény közösség Jézusnak azokra az utalásaira, amelyek megjövendölték, hogy követőit üldözni fogják. Máté evangéliumában például Jézus így tanít: „Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is” (Mt 5,11–12). A keresztényeket üldöztetéseik évszázadai alatt vigasztalta azonban Jézus ígérete: „Bízzatok, én legyőztem a világot!” (Jn 16,33).

A kereszténység terjedésének első nagy színterei a Római Birodalom és a vele szomszédos keleti birodalmak voltak. Róma ugyan sokféle változás és átalakulás közepette fejlődött, sokféle kultuszt befogadott, de őrizni akarta ősi azonosságát is. Állami döntéstől függött, hogy elismertek, megtűrtek vagy esetleg babonának minősítettek és tiltottak egy vallási közösséget. A polgári életben a császárkultusz, a katonaságnál az eskütétel, amely egyben pogány beavatási szertartásnak is megfelelt, szögesen ellenkezett a keresztények hitével. A konfliktusok és az üldözések néha helyi, néha általános birodalmi szinten jelentek meg. A hangsúly és az indok is időről időre eltérő lehetett. Volt, amikor a puszta keresztény név már súlyosan büntetendőnek számított. Voltak időszakok, amikor hivatalból nem kellett nyomozni a keresztények után, de ha valaki feljelentette őket, ki kellett vizsgálni az ügyet és büntetést kellett kiszabni rájuk. Egyes periódusokban különösen a püspököket, presbitereket, diakónusokat üldözték, vagyis a vezetőket akarták kiiktatni a közösségekből, tőlük akarták kicsikarni a tagok névsorát, az Egyház javait vagy a szent könyveket. Máskor különösen a hittanulókra összpontosították az üldözést és a vallás terjedését akarták meggátolni. A Diocletianus nevével fémjelzett nagy üldözés során, mint Eusebius egyháztörténetéből tudjuk, lerombolták a templomokat, elvették az egyházi ingatlanokat. Ezek visszaszolgáltatása volt azután 313-ban a Nagy Konstantin által is fémjelzett milánói rendelet egyik fő törekvése. Ez a rendelet egyébként indoklásában olyasmit is tartalmaz, ami akár a modern vallásszabadság eszméje előfutárának is tűnhet, hiszen fontosnak tartja, hogy a birodalom lakói gyakorolhassák vallásukat. Az intézkedés tehát éppen az állam belső békéjét és a lakosság összefogását kívánta erősíteni egy olyan korban, amikor a Római Birodalom kívülről és belülről egyaránt kritikus helyzetbe került.

A késői császárkorban azután az igaz vallásról szóló hosszú küzdelmek nyomán Nagy Teodóziusz császár idejére (380) a Nikaiai Zsinaton meghatározott hitű ortodoxia válik a birodalom vallásává, amelyet a császári szövegek katolikus hitnek, katolikus egyháznak is neveznek.

Természetesen azokban az utódállamokban, amelyek a Római Birodalom nyugati részének összeomlása után keletkeztek, gyakran ettől eltérő helyzet alakult ki. A keleti gótok, vagy a Hispániában királyságot szervező nyugati gótok hosszú ideig az arianizmust tekintik országuk hivatalos vallásának. A Frank Királyság lesz az, amely nyugaton a katolicizmus védelmezőjeként lép fel és különleges kapcsolatot alakít ki a pápasággal. Ennek nyomán újraéled nyugaton is a császárság eszménye, a népek fölötti birodalom, amely azonban fontos alapjának és támaszának tekinti a kereszténységet. Ezzel természetesen a vallás ismét, vagy továbbra is viseli a politikai ellentétek terhét, vagy akár az üldözést keleten Bizánc, nyugaton a Frank Birodalom ellenségei részéről.

A középkor eretnek mozgalmai után, amelyeket gyakran szintén erőszakos cselekmények kísértek, a reformáció magában Európában indította el a vallási meghasonlás korszakát. Jól érzékelte ezt a magyar vezető réteg is. Maga Werbőczy István épp a török veszélyre való tekintettel azon fáradozott, hogy a wormsi birodalmi gyűlésen kibékítse egymással Luther Mártont és a császárt, és közös védekezésre egyesítse a keresztény erőket. Bár Németország felé tartva betért Bakócz Tamás esztergomi érsekhez is, akitől igen értékes ezüst asztali készletet kért kölcsön, hogy az országot kellőképpen reprezentálhassa, a magyarok érvelése a kereszténység összefogásának fontosságáról nem talált megértésre. Népek, országok és birodalmak csaptak össze a XVI–XVII. században a keresztény vallás elterjedésének határvidékein, de a különböző irányzatú keresztényektől lakott Közép- és Nyugat-Európában is. Az összetűzések vallási jellege egyre inkább elhomályosult, egyre inkább a hatalmi politika került előtérbe. Ám ennek mentén sokhelyütt továbbra is megjelent a tudatban a vallási motiváció vagy akár a vallási türelmetlenség is. A keleti végeken, így Magyarországon ugyanakkor továbbra is élt az igény a keresztények összefogására. Maga Zrínyi Miklós, a költő is még „az nagy kereszténységet” említi, mint amely élénk figyelemmel kíséri a magyarság harcait. Ennek a fajta összefogásnak egy utolsó nagy megnyilvánulása volt Buda és Magyarország felszabadítása a XVII–XVIII. század fordulóján.

Közben a gyarmatosítással szembeni ellenállás véres keresztényüldözéseket robbantott ki a Távol-Kelet országaiban, de más földrészeken is. Különösen ott őrzi az Egyház a vértanúk emlékét, ahol erőtlenségben és őszinte meggyőződés alapján egybegyűlő csoportokat tekintettek közellenségnek és próbáltak meg kiirtani.

A felvilágosodás kora az ész jegyében ideológiai alapú vallásüldözések sorát indította meg. A francia forradalom mártírjai, vagy később a nácizmus és a kommunizmus keresztény áldozatai már ezt az új típusú üldözést jelezték, amely nem egy másik vallás nevében, hanem az Istenre féltékeny emberi önimádat alapján pusztította a másik embert, a hívő embert, aki nem fért bele szélsőséges, irreális, és ezért végső soron embertelen ideológiáik keretei közé.

Amikor ma úgy találjuk, hogy a kereszténység a világ legüldözöttebb vallása, akkor nem feledkezhetünk meg ezekről az előzményekről. Egyrészt a nyugatellenesség még mindig a gyarmati idők vagy az antiimperializmus emléke, amelyet újra meg újra megkísérelhetnek a kereszténység ellen fordítani. Másrészt az ideológiai féltékenység az Egyetlenre, a Mindenhatóra, aki minden emberi nagyszerűségen túl ura a mi történelmünknek is, továbbra is új meg új hullámokban jelentkezik. Ahogyan a római korban, néha a rágalom és a hangulatkeltés, néha a megtűrt vagy bátorított erőszak, néha a hivatalos korlátozás vagy betiltás formájában mutatkoznak meg az ilyen törekvések.

Mit lehet tenni azokért, akiket éppen sújt az ellenséges érzületnek vagy a kifejezett üldözésnek egy aktuális hulláma? Mindenekelőtt nem szabad hallgatni róluk. Nem szabad úgy tekinteni a keresztények elleni igazságtalan szóbeli vagy fizikai támadásokat, mintha semmi sem történt volna. Rá kell mutatni az események jellegére, ha ilyenek fordulnak elő. Ezért hasznosak azok a szolgálatok, amelyek a keresztények helyzetét európai vagy világviszonylatban figyelemmel kísérik. Ezen túlmenően minden tényezőnek, akinek lehetősége van rá, fel kell emelnie a szavát az üldözöttek érdekében, hatékonyan közben kell járni az illetékes világi vezetőkénél, hogy ne tűrjék meg az ilyen jelenségeket. Ha az üldözöttek lakóhelyükről menekülni kénytelenek, ők is támogatásra, különleges figyelemre és segítségre szorulnak. Ha csak lehetséges, vissza kell térniük szülőföldjükre és segíteni kell őket abban, hogy biztonságban újrakezdhessék közösségi életüket és munkájukat.

Adja Isten, hogy a keresztények közti szolidaritás segítse a népek egyetértését és békéjét! Akik áldozatok árán is hűségesek maradtak hitükhöz, legyenek példaképeink, a vértanúk pedig kísérjék hatékony közbenjárásukkal mindannyiunk életét, hiszen a keresztény vértanúk nem csak testvéreikért, hanem üldözőikért is imádkoznak Krisztus tanítása szerint.

Köszönöm szépen a figyelmet!

Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Magyar Kurír