„Soha senkit nem felejtett el” – Interjú II. János Pál fotósával

II. János Pál 27 éves pápasága alatt fotósaként végig mellette dolgozott, szoros, személyes kapcsolatban is állt vele. Mi az, ami mindmáig legnagyobb hatással volt Önre a pápa személyiségéből?

– Minden nap reggel fél héttől este kilencig dolgoztam a Szentatyával, II. János Pállal. Talán ami legjobban megérintett, az alázata volt. Az elhivatottsága a munkában, az ereje, amikor szerette az embereket, amikor közéjük ment, és meg akarta ismerni problémáikat, például a családjukkal, vagy a munkájukkal kapcsolatban.

Ezek mind életének sarkalatos pontjai voltak, amelyekből nagyon sokat tanultam és megváltoztatták az életemet. Az alázata, ahogyan tudott csendben dolgozni, rám is hatott: mellette az ember nem érezte magát fáradtnak, öröm volt vele dolgozni. Ez az ő karizmájából fakadt, az ő személyéből.

Négy évvel ezelőtt hunyt el (az interjú 2009-ben készült, a szerk.), de az én életemben nem változott semmi, ugyanúgy folytatom a rendes életritmusomat, mint előtte. Mindig közel érzem magamhoz. Számomra a pápa nem halt meg, közel van hozzám, bár ebben a pillanatban nincs itt. A kapcsolatunk azokban az években rendkívül szép volt, rendkívül erős! Határozottan úgy érzem, abban szerencsében volt részem, hogy egy rendkívüli ember, egy szent közelében élhettem. Példaként kiemelhetjük életéből az alázatot, a munkát, az imádságot, a szenvedést. Mondhatom, hogy sosem hallottam vagy láttam „fáradtnak”, abban az értelemben, hogy „jaj, most elég”, soha, soha! És ez Isten ajándéka.

II. János Pál, Arturo Mari, Stanisław Dziwisz

A Budapesten most megnyílt kiállítás címében ez szerepel „Íme az ember”. Mi az, amit II. János Pál személyéből, mint emberből példaként állítana elénk, hétköznapi emberek elé?

– A pápának, mint embernek alakja alázattal és egyszerűséggel jelent meg, amikor kapcsolatot teremtett, amikor beszélt az emberekkel, és meg akarta ismerni a problémáikat. Amikor a fiatalokkal volt, tudott velük örülni, boldog lenni közöttük. Amikor a szegények között volt, megpróbált segíteni nekik a szavaival is, bátorította őket, hogy ne féljenek. Hallottuk azokat a beszédeit, amiket az ENSZ-ben, az UNESCO-ban, a FAO-ban mondott, vagy Genfben: mindig, minden alkalommal a békéről, az élet tiszteletéről, az ember és a munka tiszteletéről beszélt.

Ő nem hanyagolt el semmilyen területet, az imádságtól, a kemény munkától kezdve az emberek iránti szeretetig és addig az óriási szenvedésig, amelyben a legnagyobb példát mutatta. Az utolsó percig a közelében voltam, már eléggé szenvedett, és minden fájdalma ellenére − ami látszott rajta −, ő imádkozott. Sohasem hallottam, hogy felszisszenne, vagy hogy „jaj, rosszul érzem magam”, egy cseppnyi panaszkodást sem, soha! Ez a nagy karizmája ennek az embernek. Ez megérint bármelyikünket, itt nincsenek szavak, jelzők, amivel meg lehetne határozni ezt az embert. Mi vagyunk a tanúi, egészen élete utolsó pillanatáig. Halálos ágyán, amikor a fiatalok a térről hozzá kiáltottak, már félig elszunnyadva megszólalt: „Hozzám jöttek, eljöttek, hogy üdvözöljenek.” Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Lehet-e még bármit mondani? Az embernek könnybe lábad a szeme.

És még egy személyes dolog. Kb. hat órával a halála előtt beszéltem vele, ő hivatott, felmentem hozzá, és amikor ott voltam az ágyánál, megfordult, rám nézett, megsimogatta az arcomat, megáldott, majd ezt mondta: „Arturo, köszönöm, köszönöm.” Nem lehet elmondani, mit jelent nekem, az én személyemnek, mindannak, amit csináltam, hogy egy pápa nekem köszönetet mond. Hat órával halála előtt! Eszébe jut Arturo! Ő ilyen lélek volt. Soha senkit nem felejtett el! Mint mondhatnék még?

II. János Pál, Arturo Mari

Hogyan látta, általában mi jelentette a legnagyobb örömet a pápának, és mi jelentett leginkább fájdalmat neki?

– Az jelentett neki nagy örömet, amikor a hivatalos kihallgatásokon kívül beszélhetett emberekkel, a fiatalokkal. Az emberekkel való kapcsolat volt öröm számára. Ez az, ami erősebbé, még vidámabbá tette, örömmel töltötte el a lelkipásztori látogatásaikor a templomokban és Róma különböző kerületeiben. A vasárnapokat a lelkipásztori látogatásoknak szentelte, minthogy Róma püspöke is volt. Ezek voltak számára a legszebb pillanatok. A külföldi útjain is: a kapcsolat, a fiatalokkal való kapcsolat. Manilában 5 millió ember jött el a pápalátogatásra. És ezeknek jó része nem is látta a pápát, de odasiettek, hogy hallják őt. Öt millió ember, hogy legalább hallják, vagy legalább lássák. Rómában két és fél millió. Ott vagy a közelében, látod ennek az embernek a tekintetét, de látod a fiatalok tekintetét is, akik ott keresnek egy viszonyítási pontot, azt a pontot, ahol vagy akivel beszélhetnek, ahol megoldhatják a problémáikat. Mert a fiatalok klasszak, belevalók, jók, kísérni és segíteni kell őket. Nem szabad őket elhagyni. Ebben mutatkozott meg különösen az ő nagysága!

Mi okozott neki aggodalmat? A háború, a béke kérdése. Minden államfővel a békéről tárgyalt, újra és újra a békéről. A békét keresni, építeni kell. Nemcsak beszélni kell róla, hogy „éljen a béke”, pusztán egy mondat és kész, hanem építeni kell, munkálkodni rajta. És ő ezt tette. Mi pedig láttuk, hogy a jóakaratú államfők hallgattak rá. És látjuk, hogy milyen most az országaik helyzete, most hol tartanak, nem ott mint előtte. Nem mindenki hallgatta meg őt. Visszaemlékezhetünk arra, amit egyszer egy vasárnapi Angelus alkalmával mondott: „Olyan ember vagyok, aki átélte a háborút, ti nem tudjátok, mit jelent a háború. Tudjuk, hogyan kezdődik, de sosem lehet tudni, hogyan végződik!” Mennyi halott, micsoda pusztítás! Miért? Az életért? Miért?” Ezek voltak pápaságának legmeghatározóbb pillanatai, de ebben a tanításban ott van 27 év munkája is.

Most, amikor ő már nincs, látjuk ennek gyümölcseit. Most itt vagyok Budapesten. Láttam a kiállítás megnyitóján a fiatalokat, az embereket, könnyes szemmel beszéltek a pápáról. Amikor megsiratunk egy embert, az azt is jelenti, hogy elismerjük mindazt, ami hozzá kapcsolódik. A megnyitón, ahol Erdő bíboros úr is ott volt, az elhangzott beszédekben is érződött ezeknek az embereknek a szíve, ennek a magyar népnek a szíve, az emlékmisén is, de a megnyitón méginkább. Néhány fotón olyan arckifejezések, olyan helyzetek vannak, amelyek tényleg megindítják az embert. Magam részéről egész szívemet és tiszteletemet beleadtam ebbe a munkába mindezek alatt az évek alatt. Mindent beleadtam. És nagyon örülök, mert tegnap este is, anélkül, hogy beszéltem vagy bármit is mondtam volna, az emberek megsejtették a képek üzenetét.

Bal oldalon Angelo Guggel, a pápa sofőrje, hátul Stanisław Dziwisz, személyi titkára. Alul Arturo Mari, mögötte dr. Buzzonetti, a pápa személyi orvosa

II. János Pál pápasága alatt sokkal nagyobb médianyilvánosság jellemezte a pápa és az egyház életét, mint korábban. Ön, mint fotósa szerint, miből fakadt ez a médianyilvánosság? A Szentatya fontosnak tartotta? Hogyan élte át a mindennapokban?

– Azt mondhatom, hogy a médiával kapcsolatos kérdéskör − később a technológiai fejlődés, az internet és minden más is −, a médianyilvánosság lassan-lassan alakult ki. A média egy olyan személyt talált maga előtt, aki keményen dolgozott, bejárta a világot, apostolkodott, és soha nem fáradt bele. Természetesen egy újságíró, minimum, hogy látni akarja, ami történik, és minderről tájékoztatnia kell az embereket. A pápa sohasem keresett nyilvánosságot, televíziós felszólalásokat, vagy show-műsorokat. A küldetését élte. Nem tett mást, minthogy végezte a küldetését, de az, amit II. János Pál tett, forradalmi volt, azaz ő ment, találkozott az emberekkel, együtt volt a fiatalokkal, kórházakat, börtönöket látogatott, mindent megtett, ami egy pápa számára lehetséges volt. És ezt II. János Pál meg tudta tenni a kiáltásával, az erejével. Nem arról van szó, hogy a többi pápa ezt nem tette, vagy hogy XVI. Benedek ne tenné ezeket. Megteszik. De mindennek az útja, a módja akkor indult el és teljesedett ki.

Magyarországnak, Lengyelországnak és a környező országoknak a történetében a közelmúltig egy meghatározott rendszer működött, mindannyian tudjuk, milyen rendszer. Most más a helyzet, de ez kinek köszönhető? Ezek a népek kinek köszönhetik? A média, vagy azok képviselői, nem vezethetnek félre, nem hagyhatják figyelmen kívül az igazságot, a valóságot. A pápa a főpásztori életét élte, az egyház életét. És ő Krisztust képviseli itt a földön. Az egész olyan, mint egy mozaik, amely minden szempontból lassan áll össze, de semmi nem marad ki belőle.

Mégis, a média nem volt neki fárasztó? Az Ön fotóinak egy része is, nagyon személyes, bensőséges pillanatokban készültek, amelyek egy ember belső életét, olykor szenvedését fejezik ki. A fotózás nem volt terhes számára, nem zavarta?

– Nem. Ismét hangsúlyoznám, hogy ő soha nem kereste a nyilvánosságot. És sohasem adta a legkisebb jelét sem annak, hogy háborgatják őt. Talán az én diszkrét magatartásomnak is szerepe volt ebben. Mondok egy példát: ő imádkozik a kápolnában, szemlélődik, az Úrral van. Bemehetek, és odaállhatok az orra elé lefényképezni őt, de bolond lennék, nem? Gondolom, hogy túl az emberi kapcsolaton, ami köztünk volt, és amit az ember nem felejt el, emlékezni kell rá, hogy ő mindig ugyanúgy pápa. És tiszteletben tartani őt. Az előbb az ember tiszteletben tartásáról beszéltem, a munkámmal én is tiszteletben tartottam őt, tudva azt, hogy mikor alkalmas, mikor kevésbé egy fotó elkattintása. De soha senki nem mondta nekem: „Nem, nem szabad fényképezni.” Soha! Senki. Így, ez úgy vélem, a diszkrét magatartásomnak is köszönhető. A fotókról beszéltünk, s úgy gondolom, hogy a tények többet mondanak a szavaknál. És én mindig szívesebben beszélek fotókon keresztül.

Lisztovszki Tünde/Magyar Kurír