1956 ismeretlen hősei

Történetünk két főhőse: Elena Šuliauskaitė, akit Litvánia-szerte Gerarda nővérként ismernek, és Tomas Venclova, az egyik legnagyobb kortárs litván költő. Az 1956-os események mindkettőjük életét megváltoztatták.

Elena Šuliauskaitė 1932-ben született a Marijampolje (Mária-mezeje) melletti falucskában. Vallásos családban nevelkedett, gyermekkora óta pedagógus szeretett volna lenni. Gimnáziumi éveit követően felvették a Vilniusi Pedagógia Főiskolára ahol először pszichológiát, majd pedagógiát tanult. 1956-ban utolsó évesként az illegális diákszövetség vezetőjévé választották.

Elena Šuliauskaitė, Gerarda nővér

Tomas Venclova 1937-ben született a Balti-tenger-parti nagyvárosban, Klaipėdában. Értelmiségi családban nevelkedett. Apja Antanas Venclova költő, hithű kommunista, aki Litvánia első szovjet megszállásakor (1939-1941) az Oktatási Minisztérium vezetője, a később „önként” tagságát kérő Szovjet-Litvánia himnuszának szerzője. Tomas Venclova 1956-ban 19 évesen első éves bölcsész hallgató volt a Báthory István által alapított Vilniusi Egyetemen, ahol akkor már három éve korkedvezménnyel tanult.

Elena az Amerika Hangja hullámain, Tomas pedig az egyetem falára felírt falfirka nyomán hallott először a Magyarországon kitört forradalomról. Történetük 1956. november 1-én találkozik. Mindketten a vilniusi események szervezőivé, visszatekintve pedig főszereplőivé váltak.

A vilniusi diákok a 11 éve tartó tiltás ellenére kimentek a Rasos temetőbe, ahol ilyenkor litván szokás szerint nemcsak a családtagok, hanem a temetőben nyugvó litván „Kossuthok” és „Széchenyik” sírján is kigyulladnak az emlékezés fényei. Ezúttal még többről volt szó: a magyar forradalom mellett is ki akarták fejezni szimpátiájukat. A temetőben mintegy 500 diák gyűlt össze. Gyertyát gyújtottak, elénekelték a betiltott litván nemzeti himnuszt és a legkedvesebb Mária éneket (melyek elénekléséért korábban több száz embert Szibériába hurcoltak). Elena javaslatára a magyar fiatalok példáját követve, kart karba öltve, énekelve a Vilnius szívében lévő Hajnal-kapuhoz igyekeztek. A barokk Óváros kapuja fölé magaslik a híres Ostra Brama (litvánul: Aušros Vartai), melynek kápolnájában őrzik az Isteni Irgalmasság Anyjának kegyképét.

A karhatalom - értesülve a megmozdulásról - közbelépett. Az Óvárosba vezető kaput bezárták, teherautóval a tüntetők közé hajtottak, a fiatalokat gumibotokkal szétkergették. Elena az isteni gondviselésnek tudja be, hogy halálos áldozatok nem voltak. A KGB a tüntetésen résztvevők mindegyikét elhurcolta és kihallgatta, többségüket már másnap kicsapták iskoláikból, így Elenát is, aki a hatvanas évek végéig különböző kétkezi, alkalmi munkákból élt, ezt követően fejezte be az egyetemet. Tomas tettét atyai nyomásra „botlásnak” tekintették, és egészségügyi okokra hivatkozva egy évet ki kellett hagynia  egyetemi tanulmányaiból.

Tomas Venclova

Ma már mindketten vallják: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc döntő változást jelentett életükben.

Elena Šuliauskaitė ezt követően döntötte el, hogy Istennek szenteli életét. Csatlakozott a föld alatti litván egyházhoz, és a Pranciškus Masilionis jezsuita atya által titokban alapított Eucharisztikus Jézus Női Kongregáció tagjaként, felvéve a Gerarda nevet, 1975-ben örökfogadalmat tett. Miután befejezte főiskolai tanulmányait, tanított. A hetvenes évektől Vincentas Sladkevičius,  később kaunasi érsek (a "litván Mindszenty") segítője lett. Ő volt a Litvániában szerkesztett, de külföldön terjesztett A Litván Katolikus Egyház Története című szamizdat folyóirat szerkesztője, az egyetlen hiteles hírforrásé, amely a külvilágot a litvániai eseményekről tájékoztatta. A független Litvánia kikiáltását követően ünnepélyesen megújította fogadalmát. Erejéhez mérten ma is bekapcsolódik az iskolai és plébániai hitoktatásba.

Emléktábla a vilniusi Hajnal-kapu falán

Tomas Venclova - miután szembefordult az "emberbarát kommunizmus" hamis ideájával -, eldöntötte: az irodalomnak szenteli életét. Az egyetemre már  ellenzékiként tért vissza. Titokban újságíróskodik, fordít, hosszabb ideig él Leningrádban és Moszkvában, megismerkedik Borisz Paszternákkal és a még üldözöttebb Joszif Brodszkijjal is, akit öt évvel annak kiutasítása után disszidensként követ Amerikába. Ma a Yale Egyetemen az orosz irodalom professzora. Számos írása magyar nyelven is kiadásra került. 

Tomas Venclova 1986-ban egy Bécsi kongresszusra érkezve, november 7-én hírtelen elhatározással eljött Budapestre, emigrálása óta először téve be a lábát a "szocialista táborba”: emlékezni jött 1956-ra, virágot hozott a Bem-szoborhoz. Erről tanúskodik Útmutató című költeménye (Halasi Zoltán fordítása).                                                                             

Repülővel egy óra sincs, és ott vagy.                                                    A határőr simán átenged: ráérősen lapozgatja útleveled
(örökös háborúban az egyetlen fegyver),
aztán int; mehetsz. Persze, sok minden megváltozhat
évek, hónap, akár egy perc alatt;
de a kockázat így se nagy. Falak rozsdállanak,
a Mayerling-kor lakó-odvai. Ünnep. Kirakatokban
évtizede nem látott arcok. Zászlódísz, transzparensek.
Ilyenkor a legjobb jönni, lazít az ország; a hatalom
víkendezik, az archívumok zárva, a kiskatona
csak tessék-lássék tiszteleg; nyilván a börtönökben is
csak két-három őr marad, akikben ég
a hivatástudat. Ilyenkor az egyszeri pilóta is
végigrepülhet, anélkül hogy lelőnék, az ország fölött,
hol több urán s acél, mint gabona; leszállhat a városban,
ahová te már aligha térsz vissza. Igaz, ő bátrabb.
November, sötét körutak, valaki biztos les az árkádok alól,
mint álmaidban annyiszor. Egyébként is, az egész olyan álomszerű.
Ködben a hegy. Mindegy, nem kell megmásznod.
Mintha egy hegy volna csak itt. Különben sík, sík, sík a Dnyeperig,
az Urálig, s azon is túl a Góbiig. A híd után jobbra fordulj!
Vak üveg-pompa, fényszórók hunyta, szecessziós vaskerítések,
ódon mecsetek kísérnek majd. Járókelők alig.
Azok se vesznek észre. Eső szitál már napok óta.
Völgy tárja torkát mélyes-mély lagunaöbölként.
Kapuboltokon kőcsigák, párkányokon polip,
vízililiom; a folyó is szürke, héjatlan puhány.
Nem ér véget – sose fog véget érni. Falusi asszony
virágot árul az utcán. Egy szál szegfű elég lesz.
Innen már nincs messze. A szobrot általában őrzik;
a vigyázók – elkobozni a virágokat. Csakhogy ma ünnep van.
Nekik is dukál egy kis pihenés. Épp harminc éve, hogy
itt a téren összegyűltek (ezren? kétezren?) – ötezren el se férnek),
egyesek szegfűvel, a zöm jobbára üres kézzel.
Ami azután történt, megírták sokan.
Hogy elolvashasd e könyveket – el kellett hagyni a hazád.
Néhol kövek emelkedtek magasba, mondják,
ott feltépték a gránitlapot, amott csorba lett egy épület sarka,
de annyi év után kísérő nélkül tán nem is értenéd.
…                                                                                                   Sehol egy lélek. Helyezd el a szegfűt: boruljon lábaihoz
a világ, mint mikor a csillag önnön méhe vonzásának enged.
A kontinens a völgytorokba roskad, a völgy a városi kása-ködbe,
a köd a térre, a tér teljes súlyával a szoborra.
Mindennek középpontja – a szegfű. Tömör, neutron-lüktetésű.
Két órával később, ahogy arra sétálsz,
még mindig ott fekszik a talapzaton. Úgy rémlik legalábbis.
Mihaszna gesztus. Vártál rá harminc évet.
Országot cseréltél, sorsot, barátokat – de amit akartál, meglett.
Ők, akik e téren összegyűltek (nem mind tért haza),
száz évet vártak. Még többet: száznyolcat. Hiába, no:
alföldek, sztyeppék, ködök már csak ehhez szoktak: várnak.

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!