2012. augusztus 5., évközi 18. vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (Kiv 16,2–4; 12–15)

Korszakok egy ember életében éppúgy vannak, mint egy nemzet életében az emberiség történetében vagy éppen a Föld életében. Az ember életében van magzati korszak, csecsemő korszak, gyermeki korszak, kamasz korszak, ifjú korszak, felnőtt korszak és öregkor. Ezek mindegyike egy folyamat, mely túlmutat önmagán, és minden korszak magában hordozza az előző korszakok történéseit. A korszakváltást általában válságként éli meg az ember. A válság más néven próbatétel. A próbatételt valaminek a hiányaként éli meg az ember. A csecsemő visszasírja a magzati létet. A múlt nem puszta emlék, hanem valami megélt jónak a hiánya. Idős korában az ember visszasírja – ha nem is szó szerinti értelemben – az életerős felnőttkor előnyös velejáróit.

Az olvasmány egy népcsoport életfolyamatának egyik válságát mutatja be. Nem kell azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy mi volt a manna, honnan kerültek a pusztába a fürjek. Nyugodtan és joggal tekinthetjük a mannát és fürjeket a tervező, teremtő és gondviselő Isten jelenléte jeleinek. A válság idején is veled van Isten, de szokatlan módon gondoskodik rólad. Te csak menj, előre menj, akkor is ha legszívesebben visszafordulnál.

A manna misztikus jelentése Jézus értelmezésében válik világossá: „Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből és életet ad a világnak.” … „Én vagyok az élet kenyere – felelte Jézus. – Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.” (Jn 6,32–35)

Mégis, ha tudjuk is, valljuk is, milyen nehéz hozzájutni ehhez a kenyérhez! Milyen nehézségek árán, mennyi próbatétel árán lesz ez a mennyei kenyér örök életet adó táplálék!

Gondolatok a szentleckéhez (Ef 4,17.20–24)

Ez a néhány sor, amit az efezusi levélből ma idézünk Pál apostoltól, olyan, mint amikor az anya a játékban kifáradt és mélyen alvó gyermekét nagy szeretettel, gyöngéden – és mégis felelősséget érezve – ébresztgeti. Mindenki játszik, amikor hiúságokon járatja az eszét. Jó ez a fordítás, érthető is magyarul, mégis valahogy az udvariasság selyempapírjába csomagoltnak érzem, ha összehasonlítom az eredeti görög szöveggel vagy a Vulgata fordításával. (hümasz peripatein kathósz kai ta loipa ethné peripatei en mataiotéti tú noosz autón) (iam non ambuletis sicut gentes ambulant in vanitate sensus sui) Szem előtt tartva a Károli fordítást is, magamnak így fordítom: „ti már ne úgy éljetek, mint sokan, akik pogányok, és sötét elméjük ostoba játékát követik”

A következő mondatot is érdemes átértelmezni. Szabadon, magamnak ezt is így fordítom: az igazság Krisztus, ti az ő tanítványai vagytok, és benne, általa lesztek szabadok, és értek célt, ami az üdvösség, a teljesség, élet az Istenben.

Hogyan szabadulok meg? Úgy, hogy újjászületek, életemet új emberként élem, a korábbi énemet levetem, mint egy szennyes ruhát, és felöltöm a tisztát. Régi énemet a lépre csaló vágy szennyezte be, mely vágy szenvedéllyé fajult, és romlásba döntött volna, ha idejében fel nem ébredek.

Legnehezebben ragadható meg az „új ember” meghatározása Pál apostol levelében. Akinek tapasztalata van már erről az „új emberi minőségről”, az érti a szavakat, illetve ismeri a szavak mögötti valóságot. Akinek nincs tapasztalata erről, annak számára a szavak üresen csengenek. Milyen az „új ember”? „Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.” (Károli fordítás) vagy ahogy a Vulgata fordítja: „qui secundum Deum creatus est in iustitia et sanctitate veritatis” Ezt úgy értelmezem, hogy lényemnek van magva, ami az „igazi természetem”, és ha igazi természetem törvénye szerint élek, akkor elmém világos, és ez a világosság jelent meg Krisztusban, sőt már a teremtés kezdetén. Milyen a világ, mielőtt megjelenik a világosság? „terra autem erat inanis et vacua et tenebrae super faciem abyssi ” A föld pedig puszta és üres, a mélységek fölött pedig sötétség van. Mit tesz Isten? „dixitque Deus fiat lux et facta est lux” „Szólt Isten: legyen világosság és világosság lett.” Ennek bennem, benned és mindenkiben meg kell történnie. Erről ír Pál apostol, ma idézett levelében is.

Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 6,24–35)

A János-evangélium sok tekintetben más, mint a szinoptikusok. János evangéliumának olvasásakor kéznél kell lennie egy „szemüvegnek”, mely a misztikus dimenzió látására is alkalmassá teszi a szemlélőt, a szemlélődve olvasó embert. Ezen a szemüvegen keresztül olvassuk most a ma idézett evangéliumot!

Jézust keresni kell! Keresnie kellett azoknak a tanítványoknak is, akik három éven át folyamatosan vagy legalábbis nagyon gyakran látták őt, hallgatták őt, ámultak csodatettein, és tanúi voltak emberi természete megnyilvánulásainak is. Még legközvetlenebb, kiválasztott tanítványai között is csak Péter ismerte fel lényében a messiást, az élő Isten Fiát, a Krisztust. (Mt 16,16)

Jézus, a Krisztus, megígérte: „én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20) „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) Mégis keresni kell őt. Az utak, melyen a kereső ember jár, nagyon különbözhetnek. Ismerek embereket, akiket megkereszteltek, templomba is jártak, és mégis, akkor találkoztak Jézussal, a Szabadítóval (a Jézus név ezt jelenti), amikor letévedtek a pokol tornácára, valamely káros szenvedély köteleinek bénító szorításában. Ők már tudják, hogy mit jelent a Szabadító. Igen, a tékozló fiú is akkor találta meg otthonát és atyját, amikor a legtávolabbra került az otthontól és apjától, és amikor a sertések eledeléből sem jutott neki.

Ha rátalált valaki Jézusra, meglepődik a találkozáson, mert ezt hallja attól, akit keresett: „Nem azért kerestek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok.” Igen, a Jézust kereső szeretne csodajeleket látni, bár nem hisz a csodákban mindaddig, amíg személy szerint ő maga nem igényli a csodát. A testi egészség olyan ajándék, melynek értékét alig érzékeli, aki birtokolja az ajándékot. Az ilyen embernek minden érzéke ép, testi szemeit nem tapasztalja homályosnak, gyengének, rövidlátónak. Észre sem veszi, hogy lelki értelemben véve, mégis vak. A vágyak és élvezetek varázslatának izgalmas homálya számára a világosság. Nem keres mást, csak az élvezetet, és azokban önmagát. Milyen nagy kegyelem, ha még idejében rádöbben vakságára és szegénységére, melytől lelke csak azért nem szenved, mert az élvezetek gőzétől kábult állapotban szendereg. Ez a kábult szendergés évtizedekig is ringathatja a büszke embert.

De hogyan ébreszti fel a Krisztus által nyújtott kenyér a keresés vágyát a kábultan szendergő emberben? Nem az értelem gyertyafényénél kezdi ízlelni azt a kenyeret az ember, hanem ha „igaz embersége” éhezni kezd az örökkévalóra. Ez az igaz emberség pedig már a gyermekben is éber lehet, vagy még éber lehet.

A kereső ember idejében kap biztatást Krisztustól, aki mindennap vele van, és nem csak akkor, ha ketten vagy hárman az Ő nevét hívják segítségül. A biztatás ezerféle formában, de lényegét tekintve így hangzik: „Ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre.”

Mit kérdez az ásítozva ébredező ember? Lényegében ezt kérdezi: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot vigyünk végbe?” Ilyenkor kezd vallásos lenni a kereső ember. Persze, a vallásnak csak a ruháját látja még és a feltűnő gesztusait. A saját cselekedeteiben hisz, vagyis önmagában, és farizeus lesz, aki tetszeleg saját képmutató és elismerést váró „jóságában”. Milyen messze van még Jézusnak, a Krisztusnak igaz ismeretétől!

Krisztus kenyeret nyújt neki, de ő még mindig csodát vár. Milyen hosszú az út addig, amíg megelégszik az egyszerűnek mutatkozó kenyérrel, mely mégis „az örök élet kenyere”!

Buzgán József