2012. június 12. pünkösd vasárnap

Gondolatok az olvasmányhoz (ApCsel 2,1-11)

Amit a mai olvasmányban hallunk egy riportszerű helyzetjelentés, amiről mégis biztosan tudhatjuk, hogy az esemény után évtizedekkel később foglalt írásba, a hagyomány szerint az orvos Lukács, a harmadik evangélium szerzője. Lukács nem szemtanú, de az apostolok bármelyikétől megtudhatta mindezt, vagy akár több apostolt is megkérdezhetett, hogyan történt az a rendkívüli esemény Pünkösdkor, ami a zsidók számára eredetileg az aratás végén tartott hálaadás napja volt, később a Sínai-hegyen kapott törvény megünneplése is kapcsolódott a naphoz. Az ünnep neve idők során változott, mai formájában az „ötvenedik” (pentecosté) görög szó magyar változata.
    Az olvasmányban halottakkal kapcsolatban az a fő kérdés, hogy az apostolok milyen tudatállapotban éltek az esemény napján, 50 nappal Krisztus feltámadása után, és mi volt a tudatukban akkor (40 esztendő után), amikor elmondták Lukácsnak, mi történt azon a napon. Három éven át várták Jézus tanítványai, hogy új kor kezdődik. Amíg Jézust kísérték a Jézus által tett csodák, és a Jézus által mondott beszédek varázslata alatt éltek. Majd jött a nagy döbbenet rövid időszaka, amikor látták Jézust szenvedni és meghalni. Ez az esemény tudatukra úgy hatott, mint jeges víz a tűzre. Csak néhány nap telt el és jött ismét a minden eddiginél nagyobb és mindnyájuk számára érthetetlen esemény: Jézus újra él. Nem úgy van köztük, mint korábban, de 40 napon át megjelenik köztük újra és újra. Majd megszűnnek a jelenések. Tíz nap telik el, és nem történik semmi. Valaminek történnie kell! Ebben a tudatban voltak együtt azon a bizonyos pünkösdi ünnepen az apostolok Jeruzsálemben, ahol a zarándokok tömege tolongott ünnepi hangulatban. Aki a történelmet irányítja, olyat tesz ezen a napon az apostolokkal, ami felébreszti őket a varázslatok kábulatából, és ráébreszti őket arra, hogy ne várakozzanak tovább, hanem cselekedjenek, tegyenek tanúságot minden nemzet fiai előtt arról, aminek ők tanúi voltak. A jeleknek nincs különösebb jelentősége, meg is szűntek a felsorolt jelek. Az apostolok tudati ébresztésére szolgáltak. A csoda lényegében ma is jelen van, mert mi is elmondhatjuk: „halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit”.

Gondolatok a szentleckéhez (1 Kor 12,3b-7. 12-13)

Tudjuk, hogy gyakorlatilag az ember bármely mondatot képes megtanulni és kimondani, ismételni, és a korábban mondottak ellenkezőjét is. Tehát énekelhetjük együtt: „Jézus az Úr!” - ez is valami. Prédikálhatjuk a templomban, hirdethetjük a hittanórákon: „Jézus az Úr!” – ez is valami. Majd elhagyjuk a kiscsoportot, ahol együtt énekeltünk, és egy nagycsoportban nem mondjuk ki, de együtt valljuk a gyakorlatban, hogy a pénz az úr.

Lehetséges, hogy ki sem mondjuk, nem is énekeljük, hogy „Jézus az Úr!” – és mégis egész lényünk arról tanúskodik, minden cselekedetünk azt hirdeti, hogy „Jézus az Úr!”. Ide, erre a tudatállapotra, erre az életvitelre csak a Szentlélek által juthat el bárki. A Szentlélek belső szemünket nyitja fel, a tudatunkat ébreszti fel, éppúgy, mint az apostolokét azon a pünkösdi ünnepen. Ha belső szemünk felnyílik, ha tudatunkban világosság támad a Szentlélek ereje által, akkor azt is felismerjük, hogy küldetésünk van másokhoz, embertársainkhoz, mint kereszténynek, krisztusinak. A Szentlélek ad erőt ahhoz is, hogy felismert küldetésünket Isten erejével tudjuk végezni.

Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 20,19-23)

"Áraszd ki Lelkedet, és minden életre kel. - És megújítod a föld színét."
Ez a jól ismert kérés, melyet a litániában szoktunk énekelni, ez kell, hogy Pünkösd ünnepén, és mindig, amikor megújulásra vágyunk, legyen legfőbb imánk. Mert Isten Lelke ajándékozta meg renddel és élettel a világ kezdetén az őskáoszt, mely ma is jelen van, és mint a mélység vonz minden életet, mely a káosz fölé emelkedett. Mi is magunkban hordozzuk az őskáoszt, ezt a lefelé húzó erőt, és csak Isten Lelke képesít arra, hogy legyőzzük ezt az erőt, és emelkedjünk fölfelé, ahol egyensúly, béke és szeretet van. Ez az erő, Isten Lelkének ereje, mely bennünk jelen lehet, szinte észrevétlenül képesít mindennapi lelki békénk megőrzésében, feladataink végzésében, de adott esetben a lehetetlent is elérhetővé teszi. Ez utóbbira szeretnék előbb példát mondani.
    Egy amerikai zsidó származású orvos Dr. Gerald Jampolsky A szeretet tanítása c. könyvében írja le meglepő tapasztalatait. Barátaival ő létrehozott egy olyan központot, ahol a legsúlyosabb betegeket ápolják, olyanokat, akik gyógyíthatatlan rákbetegségben szenvednek, vagy baleset következtében olyan súlyos sérüléseket szenvedtek, hogy beszélni, mozogni képtelenek, és nem is lehet meggyógyítani őket. Egy részlet a könyvből:

A JÓSÁGNAK NINCSENEK HATÁRAI

A Központban sűrűn emlékeztetjük egymást arra, hogy lehetetlen nem létezik. Ezt a gondolatot Tinman Walker tudta és tudja a mai napig is igen hatásosan tanítani. Tinman most huszonkét esztendős. Tizenhét volt, amikor egy lejtős úton kerékpárjával teherautónak rohant. Oly súlyosan megsérült, hogy életben maradására kevés volt a remény. Miután eltávolították a „szubdurális haematómát” (a koponyában keletkezett vérömlenyt), a fiú kómában maradt. Az orvosok nem bíztak benne, hogy visszanyeri az öntudatát, és kijelentették: ha magához tér is, csupán vegetálni lesz képes. Amikor — még mindig kómás állapotban — hazaengedték, a család azt a tanácsot kapta, hogy intézetben helyezzék el. A hozzátartozók azonban hittek a szeretet gyógyító erejében, ezért másként döntöttek.

Nyolcvanegy nappal a baleset után Tinman föleszmélt. Testének jobb oldala görcsös bénultságba merevedett; erőlködve, alig érthetően beszélt. A család az elérhető legjobb fizikai és foglalkoztató terápiát szerezte meg számára, és a fiú idővel visszatérhetett az iskolába.
A baleset előtt Tinman kitűnő sportoló volt; most járni is alig bírt. Testi fogyatékossága miatt a társadalom számkivetettjének érezte magát. Állandóan otthon kuksolt, magányosan, baráttalanul.

Három és fél év elteltével egy logopédus kijelentette: Tinman elérte várható fejlődése csúcsát: ennél jobban sohasem lesz képes beszélni. Ő is, a család is elkeseredett; elhatározták, hogy fölveszik a kapcsolatot a Központtal, mert hallották: mi abban hiszünk, hogy semmi sem lehetetlen.

Amikor Tinman először hozzánk került, sok fogyatékossága volt. Beszéde lassú volt és akadozó. A paralízis maradványtüneteként botorkálva, sántítva járt. Amikor először találkoztunk, a szemében megcsillant valami. Azonnal tudtam, hogy fontos tanítók leszünk egymás számára, és hogy életünkben csodák bekövetkezése várható.
    Tinman most előadásokat tart, és siel.

Egy mondat még ebből a fejezetből: Márpedig ahol két-három ember tudata szeretettől vezérelve összefog egy cél érdekében, ott jó lesz vigyázni!

Ennek az orvosnak, illetve az általa vezetett központnak a gyógyítási módszerét "attitudinális gyógymódnak" nevezték el. Magyar nyelven ezt így lehet kifejezni: szemléletmód változtatás, hozzáállás, magatartás alakítás. Ez a gyógymód hivatalosan nem igen ismert a kórházakban. Sokkal inkább a Szentlélek erejének megnyilvánulása, mint emberi ügyeskedés. Hét alapelve van. Ezek az elvek általában érvényesek a betegségekre, elsősorban a pszichés alapúakra, de nemcsak azokra.

A HÉT ALAPELV
1. Az egészség: belső béke. Következésképpen gyógyulni annyi, mint megszabadulni a félelemtől. A félelemnek sokféle oka lehet, és nem mindig tudja az ember, hogy fél, és még ritkábban tudja, hogy mitől fél. Sokáig nem bírja az ember a félelmet, és vagy betegségbe menekül, vagy valami szenvedély által kábítja magát. A test gyógyítása ilyenkor sikertelen. Ha a félelmet sikerül megszüntetni, a lélekben béke terem, és a test is meggyógyul.

2. Létezésünk lényege a szeretet. Nem él igazán, akinek a lelkében nincs szeretet. Aki szeretetre képtelen, kiég, hiábavalónak tartja az életét, és megbetegszik, meg akar halni. A szeretetnek pusztán külső körülmény nem lehet akadálya. Ennélfogva hiszünk abban, hogy a tudatnak nincsenek korlátai, nem létezik lehetetlen, és elvileg minden betegség megfordítható. És mivel a szeretet örök, a halálra sem kell félelemmel tekinteni.

3. Adni annyi, mint kapni. Ha figyelmünket arra összpontosítjuk, hogy adjunk, mert tudjuk, hogy sorsunk összetartozik másokéval, ha tudjuk, hogy magunkat másokon, saját igazi érdekeinket embertársainkért hozott áldozatokon át közelíthetjük meg legjobban, akkor a félelem, az élet ürességének nyomasztó érzése megszűnik, és testi-lelki egészségünk helyreáll.

4. Minden tudat összefügg. Ha olyan környezetben élünk, ahol az emberek lelkében belső béke van, környezetünk gyógyító. Belső békénk magától átsugárzik a többiekre, ha önmagunk számára már sikerült megtalálnunk.

5. Más idő nem létezik, csak a „most”. A fájdalom, a bánat, a depresszió, a bűntudat és a félelem összes többi formája eltűnik, ha a tudat a pillanat szeretetére és békéjére koncentrál. Az ember képes és hajlamos arra, hogy ne a jelenben, hanem a múltban vagy a jövőben éljen. A múlt már nincs, a jövő még nincs, csak a jelen pillanat van, a jelenben kell az embernek képességeit a szeretet alapján kamatoztatnia.

6. Döntéseinket úgy hozzuk, hogy a bennünk élő békevágyra hallgatunk. Képesek vagyunk gondolataink hatását ellenőrizni. Vannak gondolatok, melyek félelmet ébresztenek vagy táplálnak. Vannak gondolatok, melyek békességet teremtenek. Mi döntjük el, hogy melyiket választjuk.

7. Az igazi egészség és boldogság útja a megbocsátás. Lelki békénk alapja a megbocsátás. Különös, de önmagunkat kötözzük meg, ha másoknak nem tudunk megbocsátani. Amikor ellenségünknek nem tudunk megbocsátani, a félelmet tápláljuk lelkünkben. Béke akkor születik, ha mindenkit igyekszünk megérteni és vélt vagy valós sérelmeinket maradéktalanul meg tudjuk bocsátani.

A szeretet, a belső béke eléréséhez az ember természetes ereje kevés. Isten Lelke ajándékozza meg az embert ezzel. Ezért kérjük a mai napon, és mindig, ha a lefelé húzó erők hatnak ránk: "Áraszd ki lelkedet, és minden életre kel. - És megújítod a föld színét."

Buzgán József/Magyar Kurír