A boldog szamuráj – Justus herceg valóságos keresztény fejedelemséget hozott létre Japánban

A szertartás előestéjén a Vatikáni Rádió olasz adásában Angelo Amato bíboros, a Szentek Ügyeinek Kongregációja prefektusa beszélt a frissen boldoggá avatott életéről és örökségéről.

Justus Takajama Ukon (1553–1615) magas rangú herceg volt, aki Japán legelőkelőbb köreihez tartozott, apjával együtt tért át a katolikus hitre, 12 évesen. Csatákban mutatott példája miatt a hatalmas Hidejosi hadúr és császári főminiszter bőkezűen megjutalmazta a katolikus herceget, aki aztán Azucsi, Takacuki és Oszaka tartományokban szemináriumokat alapított, hogy megteremtse a japán hittérítők és katekéták képzésének lehetőségét. A szeminaristák közül sokan lettek a későbbiekben vértanúk, köztük a jezsuita Miki Szent Pál.

Justus herceg földbirtokán gyorsan nőtt a keresztények száma: 30 ezer alattvalója közül 25 ezren megkeresztelkedtek – valóságos keresztény fejedelemség született. A herceg alapította meg az oszakai egyházat is. Amikor pedig akasi hűbérbirtokára költözött át, tovább folytatta evangelizáló tevékenységét: 1585–87 között ezrével keresztelkedtek meg az ott lakó japánok.

1587-ben azonban Hidejosi elrendelte a keresztény misszionáriusok kiűzését Japánból, és ezáltal megszakadt a termékeny evangelizáló tevékenység korszaka. Justus herceget hite megtagadására szólította fel, aki inkább a száműzetést választotta. Öt évvel később, 1592-ben a hadúr, visszaemlékezvén Justus érdemeire, rehabilitálta őt. Ezt követően egy húszéves, nyugodtabb időszak után 1614-ben ismét olyan rendelet látott napvilágot, mely a keresztényeket hitük elhagyására szólította fel, ha pedig ezt nem voltak hajlandók megtenni, száműzetésbe kellett vonulniuk.

Az intézkedés miatt Justus sokat szenvedett. Megfosztották minden vagyonától, és letartóztatták. Először Nagaszakiba hurcolták, majd Fülöp-szigeteki száműzetésre ítélték. 1614. november 8-án háromszáz keresztény honfitársával együtt hajóra ültették, és 43 napon át tartó viszontagságos utat követően érkezett meg Manilába. A sok szenvedés, betegség és gyötrelem, amit hite miatt el kellett szenvednie, felőrölte a herceg erejét, és 44 nappal a megérkezés után, 1615. február 3-án a szigetvilág fővárosában elhunyt. Halálhíre megrázta a Fülöp-szigeteki keresztényeket, akik nagyra becsülték a hite miatt oly sokat szenvedett japán nemesembert. A keresztségben kapott neve – Justus, az „igaz” – a 92. zsoltárra emlékeztette őket: „Justus ut palma florebit” – „Virul az igaz, mint a pálma” (Zsolt 92,13).

Korabeli források szerint Justust valósággal megigézte a Jézus Krisztusról, az Üdvözítőről szóló örömhír. Ez a meggyőződés formálta őt Japán evangelizálásának fáradhatatlan előmozdítójává. Tisztességre és becsületességre nevelték, és így lett Krisztus hiteles bajnoka, nem is fegyverekkel, melyekkel nagyszerűen tudott bánni, hanem szavaival és példájával. Az Úr Jézus iránti hűség oly mélyen átalakította a szívét, hogy abból merített erőt üldöztetése és száműzetése idején. Jogfosztottsága, javainak elvesztése, szegény élete és háttérbe szorított helyzete nem keserítették meg, továbbra is derűs, sőt örömteli maradt, mert hűséges tudott maradni keresztségi ígéreteihez.

Justus herceg lelkiségét Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatai formálták. Megtapasztalta saját vágyainak megsemmisülését és az isteni gondviselésre való teljes ráhagyatkozást. Soha nem tekintette az evangéliumot a japán kultúra számára idegen valóságnak. A missziós jezsuita atyák támogatásával, akik elkerülték az apologetikus hitvitákat, Justus kizárólag az evangélium hirdetésére, Jézus személyére összpontosított, aki életét adta az emberek üdvösségéért, hogy megszabadítsa őket a bűntől. A herceg az igazak lelki békéjével fogadta a halált, felajánlva azt Japán megtéréséért. Mindvégig imádkozott üldözőiért is, és Jézus nevét segítségül hívva halt meg, mint István, az első vértanú. Justus Takajama Ukon hatvankét évet élt, s élete nagyobbik részét a keresztény hit rendkívüli tanúságtevőjeként élte meg az üldöztetések nehéz időszakában.

A hitről való hatalmas tanúságtételét hagyta az Egyházra. Justus herceg japán emberként élte a hitet, közben éppúgy megbecsülte saját kultúrájának értékeit, így például a teaivás szertartását, mely számára mindig a közösség és a testvériség hagyományos alkalmát jelentette. A boldoggá avatott herceg megélte Jézus központi üzenetét, a szeretet törvényét: mindig irgalmas volt az alattvalóival, segítette a szegényeket, támogatta a rászoruló szamurájokat, megalapította az irgalmasság testvérületét, látogatta a betegeket, nagylelkű volt az alamizsnálkodásban, egy pappal együtt vitte a rokonok nélkül maradt elhunytak koporsóit. Mindez nagy meglepetést okozott, és sokakat arra indított, hogy kövessék őt. A Szent Ignác-i lelkiség szemlélődésre, csendre és imádságra, benső összeszedettségre, megkülönböztetésre, önfegyelemre, önmagáról való lemondásra vezette, és főként arra a szilárd eltökéltségre, hogy együttműködjön Krisztussal Isten országa megszilárdításáért itt a földön.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: News.va, Avvenire

Magyar Kurír