A jazz misztikája – Avatatlan örvendezés

Kering egy angol nyelvű szállóige a virtuális közösségi terekben, többféle megfogalmazásban és változékony szerzőséggel. Nagyjából így szól: Nem a jazzt utálod, hanem a határok nélküliséget, mert félsz tőle. Átfordítva: a létezés szabadsága riaszthatja az embert – ha nem csak tükörbe, de tükör mögé sem szívesen néz. Márpedig a jazz a szabadság zenei szubkultúrája. De mi köze mindennek a misztikához? Különösen, ha tudatosítjuk magunkban, mennyire képlékeny fogalmak ezek. Sok minden, sőt: sokféle mindenség beletartozhat mindkettőbe.

Néhány éve egy filmes jegyzetemben így próbáltam körülírni e zenei világ természetét és jelentőségét: a jazz „egyszerre jelöli Amerikát és a szabadságot, az emberi kreativitást, a szépségvariációk komplexitását, lelket, szellemet, tudatot – s kultúrát, kulturáltságot és multikulturalitást (kontinenseket összekötő zenei tradíciók hálózatáról lévén szó). Intellektualitás és ösztönösség improvizatív egyensúlya, előkészített rögtönzések szabályokat is menet közben újraíró rendszere a jazz. S mint ilyen: a lelki labilitás, a szenzitív egzisztencia instrumentális leképezésére is kiváltságosan alkalmas”. Ezt pedig egy, a költészeti misztikával foglalkozó esszémben írtam nemrég: „A misztikus a higgadt értelem aquinói–arisztotelészi útja helyett az érzelmi-irracionális hitélményt választja; a tanok fogalmiságától a bensőségesen személyes istenkapcsolat felé fordul; a vallási lelkületet szerelmes elragadtatottságként éli meg. Ha ezt a meghatározást fogadjuk el, úgy e látás- és beszédmód irodalmi vetületét is szűkre szabjuk. De lehetünk megengedőbbek is. A költészeti misztika, egészen tágan értve: metafizikai kérdések érzékeny színre vitele, expresszív képhasználat, enigmatikus fogalmiság vagy szentenciózus ráismerések alakjában.”

Bensőséges személyesség és elragadtatott érzelmek, mégpedig egy ég felé nyitott létdimenzióban: a szabadulás eksztázisa látszik közösnek a két említett szellemi tartományban. John Coltrane spirituális kísérletezései (ennek csúcsműve az A Love Supreme című album), Miles Davis korszakteremtő korszakai, Keith Jarrett The Köln Concertje vagy a Remembering az Avishai Cohen Triótól: a levegőben rejlő lehetőségek iránti finom fogékonyságra számtalan példát sorolhatunk. Ugyan kinek ne volna kedve újjászületni egy zongora vagy egy nagybőgő megváltozott tudatállapotával egybeolvadva? (Természetesen a jazz hazai története is rendre új folytatásokban frissül föl – Balázs Elemértől, Binder Károlytól Dresch Mihályon, Gáspár Károlyon, Horváth Kornélon át Oláh Kálmánig, Szabó Dánielig… Nem beszélve az elméleti tudás olyan nagyságairól, mint Gonda János. – Most látom: csupa férfi zenészt soroltam, ha laikus zenehallgatóként s csak említésszerű véletlenséggel is. Valóban úgy tetszik: női előadóink egyelőre inkább a vokális jazz területén keresik méltón szép helyüket.)

A hatvanas években a kommersz filmek, rajzfilmek is előszeretettel társítottak jazz-zenét a képsorokhoz. Ma – műfajtól és célközönségtől függően – inkább szimfonikus zenekari hangzás és pop-rock futamok kéredzkednek a mozitermekbe. Még sincs okunk aggodalomra. Át-átvillannak még kortárs irodalmunkon is a jazz energiái. Például Esterházy Péter a Hrabal könyve lapjain az Úr és Charlie Parker viszonyát tisztázza ködösebbre (Szirák Péter egykorú tanulmánykötetének címe is ide mutat vissza: Az Úr nem tud szaxofonozni); Fodor Ákos verseskötetet adott ki Jazz fölirattal; Vörös István A Kant utca végén című verseskönyvét látta el a jazz műfajjelöléssel.

Az afrikai eredet (a törzsi rituáléktól a rabszolgaság emlékezetéig) alkalmasint emberentúli erőket kódolt a jazzbe (fogalmazhatunk úgy: abba a sokszínű zenei szférába, mely a bluestól a gospelen át a free jazzig terjeszkedik – és tovább, megállíthatatlanul). Az egymásra figyelés alkotói ethosza örömzenés játékosságban éppúgy ki tud teljesedni, mint a rögtönzések, variációk, átdolgozások barokkig és régizenéig visszamutató esztétikájában. Mindeközben nemzetközi – vagy inkább nyelvek, nemzetek, históriák fölötti – muzikális áramlatról van szó; talán ezért sem áll rá a tollam a magyaros dzsessz alakra.

A kiszámíthatatlan dallamívek és jósolhatatlan tempóváltások (a sztenderdekben éppúgy, mint a crossoverekben) kegyelmi viszonyainak uralhatatlan, szemérmes pompájára emlékeztetnek. A jazz „az önkifejezésnek egy olyan formája, ahol nem kell tökéletesnek lennem”, mondja világhírű énekes-dalszerzőnk, Harcsa Veronika a Szakcsi Rádiót népszerűsítő kisvideóban. Nos, igen: a jazz megbocsátja az embert. Szerzetesi szavak misztikáját idézve: „Csak a bűnös ember érzi át Isten irgalmát. A bűntelen életről nincs tapasztalatunk, de a bűnről van, éppen ezért az irgalomról is.” (Orosz Lóránt OFM, interjúrészlet)

Éppen ezért a jazzről is.

Fotó: Wicimedia Commons

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. április 28-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.