A kávé a sátán itala?

Nézőpont – 2017. november 6., hétfő | 17:35

Sok ember számára a nap sikeres indításához elengedhetetlen egy csésze kávé, azonban az „indító” rituális elfogyasztása nem mindig volt magától értetődő része a reggeleknek. Hogy miért lett mégis az, egy pápának köszönhető.

Akár latte macchiato, akár cappuccino, akár espresso vagy a jó öreg kotyogóssal készült kávé: a koffeintartalmú élvezeti cikknek számos változata létezik, és kétségtelen az is, hogy a kávé az egyik legnépszerűbb ital Európában. Németországban például az egy főre jutó kávéfogyasztás évi 162 liter körül mozog. Napjainkban magától értedődő, hogy kávét kortyolgatunk a reggeli mellé, a munkához szükséges energiát kellő koffein-utánpótlással biztosítjuk, valamint egy csésze kávé jó ürügy arra is, hogy barátainkkal találkozzunk. Azonban nem mindig volt ez így.

Számos legenda fűződik ahhoz, hogy ki főzte a világ első csésze kávéját, illetve hogy miért tett szert az ital ekkora népszerűségre. Tény az, hogy elterjedésében az arab kereskedők, illetve az Oszmán Birodalom játszotta a legnagyobb szerepet. A nyugati világ ezért sokáig mint „török italra”, a hitetlenek ösztönzőjeként tekintett a kávéra.

Az első kávébabot tartalmazó zsákok 1570 körül érkeztek Velencébe. A hamar divattá váló kávézást aggályosan figyelte a velencei papság, élvezetét károsnak, a keresztényekre veszélyesnek tekintették. A növekvő aggodalomra VIII. Kelemen pápa is felfigyelt. A hagyomány szerint a helyi papság a kávé betiltását követelte a pápától, viszont az egyházfő addig nem volt hajlandó döntést hozni, amíg meg nem kóstolta a kifogásolt italt. „Ez a sátáni ital finom! – mondta állítólag VIII. Kelemen, miután felhajtott egy csészével – Nem hagyhatjuk a hitetleneknek!”

Nem tisztázott, hogy a pápai parancs valóban elhangzott-e, azonban a velencei esetet követően a kávéfogyasztás szokása rohamos hódításba kezdett Nyugaton: a 17. században már Európa-szerte nyitottak kávézók. Magyarországon 1597-től mérték a kávét a török kávéfőzők, az 1730-as évektől pedig sorra nyitották meg kapuikat a kávéházak Pesten.

Akár reggeli indító, akár egy kis energia-utánpótlás, akár egy hangulatos összejövetel a barátokkal, a kávé rajongói ezentúl VIII. Kelemen pápa tiszteletére is üríthetik csészéiket. Nélküle a kávé nem biztos, hogy meghonosodott volna Európában.

* * *

Magyarországon egészen pontosan 1597-től mérték a kávét a török kávéfőzők, és az 1730-as évektől sorra nyitották meg kapuikat a kávéházak, főleg Pesten a városkapuk és a Duna közelében. A békebeli, századfordulós időkben a kávéházak nemcsak a kikapcsolódás, hanem a közügyek intézésének helyszínéül is szolgáltak. Mivel sem televízió, sem rádió nem volt még, a friss hírekre éhezők itt csillapíthatták kíváncsiságukat. Az EMKE Kávéházban még könyvtár is működött, míg a fényűző New York Kávéház páratlanul gazdag, magyar és külföldi hírlapok garmadájával csalogatta a vendégeket, miközben otthont nyújtott a Nyugat szerkesztőségének is.

Kevesen tudják, de a korabeli kávéházak nyelvezete számos érdekes és mókás kifejezést tartalmazott. A pincérek például igazgató úrnak szólították a munkanélküli léhűtőket, a fogyasztástól tartózkodó vendég neve „almavári-babári”, a „veseasztal” pedig a kritikusok törzshelyének neve volt.

(Forrás: Omina.hu)

* * *

És mindezekhez még egy kultúrtörténeti érdekesség Kosztolányi Dezső Mikes Kelemenről írt esszéjéből: „Mikes az első prózaírónk, aki társalgási nyelvünket szólaltatta meg. […] mély emberiességével ma is közel van hozzánk. Talán nem véletlen az sem, ha ő adott nevet annak a szellemi tanyának, ahol újabb irodalmunk évekig hánykódott és nevelődött. Ő írta le először ezt a magyar szót: kávéház.”

Mégpedig az 1738. április 11-én Vidinben kelt, 136. levélben írta le, melyben a városban tapasztalt szomorú állapotokról ír „kedves nénjének”:
„A belső város nem szép, a külső rút, pusztás és sáros, de a városon kívül szép térségek vannak. Itt pedig mindennap szomorú állapotokot látunk, mert mindennap látjuk, hogy utcáról utcára hordozók a rabokot, hol férfiakot, hol leányokot, hol gyermekes asszonyokot. Boldog asszony az olyan, akit gyermekestől együtt veszik meg, mert sokszor történik, hogy egy az asszonyt veszi meg, más meg a gyermekét; egy órában úgy elválnak egymástól, hogy soha többé essze nem kerülnek. De a’ rendes dolog volt, hogy török egy szegény németet akarván eladni, utcáról utcára hordozta, kiáltván: tíz tallér, hat tallér, öt tallér az ára, de senki nem igére semmit is érette. A török szegény lévén, nemhogy a rabját tarthatta volna, de magának sem volt egy polturája is, haragjában, hogy senki meg nem akarta venni, a kávéházban viszi, ott eladja egy finsa kávéért. Ilyen olcsú itt a császármadár.”

Forrás és fotó: Katholisch.de; omnia.hu; mek.hu

Magyar Kurír

(bjzs)

#egyháztörténet

Kapcsolódó fotógaléria