A kisember megdicsőül – Gondolatok a Kvíz minisorozatról

A háromszor háromnegyed órányi minisorozat idén nyáron kiemelkedő nézettséget ért el az HBO GO-n, miközben a tévétörténelem egyik legellentmondásosabb botrányát dolgozza fel. 

Ma már alig hinnénk, de a műveltségi vetélkedő egykor komoly presztízzsel bíró műsorformátum volt: milliók gubbasztottak esténként a tévé előtt, hogy izguljanak a ravasz kérdések kereszttüzében álló versenyzőért, és persze hogy tippeléses alapon megállapíthassák, lám, okosabbak nála. Részben a néző szellemi fölényére (és még sok minden másra) épített a Legyen ön is milliomos! vetélkedő is, amely pofonegyszerű alapötletét hangulatfokozó megoldásokkal fűszerezte: legyen viszonylag egyszerű bekerülni a műsorba, legyenek drámai hatáselemek, legyen kényelmetlen a szék, sztár a műsorvezető, s persze legyen a nyeremény akkora, amekkorát még sosem adtak vetélkedőben. A brit kocsmai kvízhagyományokból ihletet merítő, majd számos országban – így nálunk is – sikert aratott műsor szépséghibája az volt, hogy bizonyos körülmények között, kis ügyeskedéssel manipulálni lehetett – egyszer legalábbis megpróbálták. Ezt az izgalmas sztorit meséli el a Kvíz.

Diana Ingram (Sian Clifford) és testvére, Adrian (Trystan Gravelle) igazi kvízbolondok: nincs az a házi társasjáték, kocsmai verseny vagy furfangos keresztrejtvény, amit meg ne akarnának oldani, lehetőleg minél gyorsabban. Szenvedélyük a műsor beindulásával új értelmet nyer: követik az adásokat, tippelnek és izgulnak, de leginkább bosszankodnak: hogyhogy nem tudja a választ az éppen aktuális versenyző?! Komoly és körültekintő felkészülés után maguk is megpróbálják megnyerni az egymillió fontos főnyereményt, de korán elbuknak. Itt van viszont Diana férje, Charles (Matthew Macfadyen), a műveltségi kérdések iránt mérsékelt érdeklődést mutató, bumfordi hadnagy, aki tökéletes jelöltnek tűnik a vetélkedő számára. A műsor történetében először el is nyeri az elnyerhetőt (s ezzel országos hírnevet szerez), ám a délelőttönként felvett napi műsor egyik munkatársa különös dologra lesz figyelmes a szerkesztés során: hősünk nehezen követhető gondolatmenetét mintha egy mindig a megfelelő pillanatban felhangzó nézőtéri köhögés irányítaná.

Frears legnagyobb érdeme, hogy az izgalmas, ugyanakkor kiábrándítóan kisszerű botrány részleteit elegánsan kezeli, és nem ad kimerítő választ nézőjének. Megismerjük a legendás műsorformátum születését, az első sikereket, majd érkezik az ügy, ami megrengeti a közbizalmat a tévécsatornában. A dolog vége bírósági tárgyalás, melyen felsorakozik a vád és a védelem, ám nem tudjuk eldönteni, kinek van igaza. Hiszen a felvétel vágott verziója, amelyet a köhögések igazolására készítettek, tendenciózus, a stúdióból előre megfontolt szándékkal kiszerelték a klímát, és egyébként is, miként bizonyítható, hogy egy ember adások egész során át mindvégig egy alig kivehető nézőtéri zajra figyelt? A Kvíz angolos hűvösséggel kezeli karaktereit, ami jót tesz az elegánsan fényképezett, stílusosan megrendezett epizódoknak. Hőseink egy, az alsó középosztályból kitörni vágyó házaspár, a férj és a feleség. Nem gonoszak, nem számítóak, egyszerűen csak szeretnének végre szerencsések lenni egyszer az életben. Tervük (ha volt egyáltalán) nem ördögi, ugyanakkor egyértelmű csalás, amiért felelniük kell. Meg is kapják a büntetésüket: a nyeremény ugrik, a becsületességre érzékeny hadsereg kirúgja a férjet, újságírók hada követi őket, a kutyájukat megmérgezik. Sodródó figurák ők; aki pszichotikus jegyeket mutat, az egyértelműen a betegesen megszállott testvér, akit valamiért mégsem tudunk elítélni.

A Kvíz szokatlan sikere nem feltétlenül a minőségének (habár az kitűnő), inkább annak az iróniának köszönhető, ami végig ott bujkál a cselekményben. Lássunk néhány példát: ugyanaz a tévécsatorna dolgozza most fel a Legyen ön is milliomos! botrányát, amely annak idején kitalálta és sikerre vitte a vetélkedőt. A média manipulatív természete immár nem megdöbbentő konklúzió (arra ott a Robert Redford rendezte, szintén remek Kvíz show 1994-ből), hanem mindenki által elfogadott alapvetés. Az igazság pedig nem érdekes (így meg sem kell mutatni), helyette a botrányfaktor és a nézettségi mutató számít. Frears legjobb munkáihoz méltó tárgyilagossággal, ugyanakkor mély empátiával rajzolja fel hőseinek sorsát, ám a fináléban kiszól a nézőnek: nem Ingramék a kisemberek, hanem ti. A néző, aki esténként filléres szórakozásra pazarolja az idejét, és meg van győződve arról, hogy a műveltség egyenlő a lexikális tudással, az intelligencia a kiskapuk kihasználásával, az üdv a pénznyereménnyel. Ambíciója a gyomráig, látóhatára a bulvárig terjed. Nem a Kvíz hibája, hogy a nyárspolgári hozzáállás végleg meghódította a világot: megdicsőült a kisember.

Fotó: Imdb.com

Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. szeptember 6-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.