A megtapasztalható irgalmasság – „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.”

A mai olvasmányok hangsúlyozottan irányítják figyelmünket a húsvéti hit és az irgalom kapcsolatára. Különlegesen szép kifejeződése ennek, hogy az egyházi év csúcspontján az Irgalmasság Vasárnapja zárja húsvét nyolcadát. Szent II. János Pál pápa írja Dives in Misericordia kezdetű enciklikájában: „Mert Krisztus, akinek az Atya az ember miatt „nem kegyelmezett meg”, s aki a saját fájdalmában és a kereszten való gyötrődésében nem tapasztalhatta meg az emberi irgalmat, a föltámadásában mutatja meg akadálytalanul annak a szeretetnek a teljességét, mellyel az Atya Őt és Őbenne minden embert szeret.” (DM 53).

Hittél, mert láttál. Mai szemmel távolinak tűnhet a tanítványok hite, Jézus közelségének konkrét megtapasztalása. S a kérdést is joggal tehetjük fel: miért nem hitt Tamás a többi apostolnak, miért kellett számára személyes, kézzelfogható, tapintható bizonyíték? A Szentírásban olvasható eseményeket szemlélve Tamás nem kért többet, csak ami a többi tanítvány számára megadatott, azaz, hogy lássa Jézust a saját szemével. Hogy találkozzon a Feltámadottal. Az Atya irgalmas szeretetével.

A tanítványok félnek, elzárkóznak. Jézus tudja ezt, mégis belép közéjük. Jelen lesz köztük, s ezért öröm tölti el őket, biztonságban érzik magukat. Tamás valamilyen oknál fogva nem részese ennek a találkozásnak. Lemarad, nem találkozott a Feltámadottal, ezért számára nem létezik konkrét bizonyíték Jézus feltámadására. Egészen addig, amíg Mestere nem szólítja meg, s nem érinti meg a szögek ütötte sebhelyeket. Addig, amíg saját maga nem látja meg az Atya irgalmát.

Tamás számára Jézus sebei az irgalom kézzelfogható jeleivé lesznek. Mégpedig annak az irgalomnak, mely a végső elhagyatottságban képes volt felülemelkedni az ember irgalmatlanságán, s a fájdalmak ellenére bízni az Atya szeretetében. Tamásnál épp az ellenkezőjére látunk példát. Saját fájdalma következtében, Mesterétől való elhagyatottságában elfordult a Jézusban megtapasztalt irgalomtól, amit korábban saját szemével látott. Ráadásul nem részesült a Feltámadottal történt találkozásban, így méltatlankodása még jogosnak is tűnhet.

Azonban a Feltámadottal való személyes találkozásában megszületik a személyes hite. Megjelenik ajkán az ősegyház hitvallása: „Én Uram, én Istenem!” A kizárólagosan Istennek fönntartott két cím.

Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek. Jézus ezzel a mondattal a hit új dimenzióját nyitja meg. Arra a hitre utal, amely akkor is képes az irgalom befogadására, amikor fizikai értelemben nem áll rendelkezésre kézzelfogható bizonyíték. S ez nem kisebb, mint a szemtanúk hite. A hívő sem mentes a hit próbájától. De Jézus boldognak mond bennünket. Amikor ezt megértjük, az érzelmeinken felülemelkedve megküzdjük a hit hitért való küzdelmét, valójában Jézussal találkozunk. A Feltámadottal, az Atya irgalmával, aki szeretete teljességével hajolt le hozzánk.

Isten irgalmának arca valóságossá vált Tamás számára, amikor megérintette Jézus sebeit.

Az irgalmasság testi-lelki cselekedetei bátor gyakorlásában, a szenvedő ember szenvedésének, fájdalmának enyhítésében a velünk sorsközösséget vállaló, betegségeinket, fájdalmainkat magára vevő Feltámadottal találkozunk. Még hitünket sem tudjuk jól ismerni, érteni, ha nem cselekedjük Jézus cselekedeteit az Ő szegényeivel. Mi, akiket szegénységünkből a hit ajándékával már kiemelt.

A tanítványok hite, a Feltámadás tanúinak hite, s a mi cselekvő hitünk összekapcsolódik, egy. Az egyik látta a valódi embert, konkrét cselekedeteit, saját fülével hallgatta tanítását. A másik boldog, mert látja a megdicsőült Üdvözítőt. Látjuk Jézust, a Feltámadottat a felebarátban, a hit tanúságtételében, a megtérésben, a hétköznapok aprónak tűnő, ám annál jelentőségteljesebb csodáiban, az irgalmasság cselekedeteiben.

Udvardy György/Magyar Kurír