A béke a lélek gyümölcse – Cantalamessa harmadik adventi elmélkedése

Kitekintő – 2014. december 20., szombat | 13:58

Péntek reggel kilenc órakor tartotta meg harmadik, egyben utolsó adventi elmélkedését a Pápai Ház szónoka az Apostoli Palota Redemptoris Mater-kápolnájában, amelyen részt vettek Ferenc pápával együtt a kúria tagjai.

Korábbi elmélkedéseiben Raniero Cantalamessa a békéről mint Isten adományáról és mint emberi feladatról beszélt. Pénteki elmélkedésében a békéről mint a Szentlélek működésének gyümölcséről szólt.

Pál apostol a galatákhoz írt levelében a lélek gyümölcsei között a békét a harmadik helyre teszi, és csak a szeretet és az öröm előzi meg (Gal 5,22). Hogy mit is jelent a béke itt, az a szövegösszefüggésből derül ki, amely a test és a lélek közötti harc, másképpen az az életelv, amely a test törvénye szerint uralja a régi embert, illetve a Szentlélek erejében irányítja az új embert. A „lélek gyümölcsei” kifejezésben a lélek szó nem az önmagában vett Szentlélekre utal, hanem mint az új létezés alapelve.

A karizmák közvetlenül a Szentlélek művei, a lélek gyümölcse azonban az isteni kegyelem és az emberi szabadság együttműködésének az eredménye. Mai szóval egyszerűen erénynek nevezhetnék, persze bibliai értelemben: a Szentlélek szerinti erény. Másfelől a Szentlélek az adományait személyre szabottan adja, kinek-kinek mást és mást, ellenben a lélek adományai azonosak mindenki számára. Az Egyházban nem lehet mindenki próféta, apostol vagy evangélista, de mindenkinek közös feladata, hogy türelmes, alázatos, békés legyen.

A béke mint a lélek gyümölcse különbözik az Isten adománya békétől és a békétől mint feladattól, amelyen dolgozni kell. Ugyanakkor azt a habitust, szokást, lélekállapotot, életstílust jelenti, amelyet az ember erőfeszítéssel és éberséggel szerez meg, és így tesz szert egy bizonyos benső megbékéltségre. A béke a lélek gyümölcseként a szív békéje. II. János Pál pápa szerint ez a béke „az új ember szívéből születik”. Assisi Szent Ferenc ezzel küldte útjukra a társait: „amikor a békét a szátokkal hirdetitek, előbb a szívetekbe fogadjátok” – mondta a Pápai Ház szónoka.

A keresztények kezdettől fogva keresték a benső békét. Így Keleten a sivatagi atyák is arra törekedtek, hogy a lélek csendjét, nyugalmát és így a békéjét elnyerjék (hészükhia), vagyis a szellem minden gondolatát, az akarat minden követelését, az emlékezet minden képét el akarták maguktól hárítani, csakhogy közelebb férkőzzenek az Isten gondolataihoz és akaratához. Ez egy nagy harc volt, nemcsak a rossz, hanem a jó gondolatokkal szemben is. Később ez a lelkiségi irányzat a szív imádságához vezetett, melyet Kelet keresztényei megszakítás nélkül folytattak.

Erről tanúskodik az Egy orosz zarándok elbeszélései című írás. A nyugati hagyomány ugyanezt az eszményt követte, más és más utakon. Szent Ágoston képviseli ezt a nyugati utat és az Isten városa című művében beszél a „tranquillitas ordinis”-ről, a rend, a rendezettség adta nyugalomról. Vallomásai pedig már a szív békéjét körvonalazzák a jól ismert mondásával: „magadnak teremtettél bennünket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem pihen benned”. A nehézkedés törvényével magyarázza Ágoston ezt a megállapítását. A mi békénk a jóakaratban rejlik. Ahogy minden test, súlyánál fogva a neki megfelelő helyre, a mélybe irányul. A tűz ellenben felfelé tart, mert neki ez a megfelelő hely. Az én súlyom pedig a szeretet, mert ez visz engem, bárhová is vigyem a testem”. Itt ezen a földön, a mi békénk az Isten akarata, vagyis ráhagyatkozás a szándékaira. Dante is így fogalmaz: „Az ő akaratában van a mi békénk”. Ebben a békében már nem kell az embernek a saját impulzusait uralnia, mert már az Isten uralja az egész embert. Ennek az örök békének a reménye szépen jut kifejezésre a latin egyház temetési gyakorlatában: a „pax” és a „Requiescat in pace”, „Nyugodjék békében!” kifejezések utalnak erre.

Raniero Cantalamessa adventi beszéde harmadik gondolataként a béke megteremtésének az útjáról szólt. Szent Ágoston szerint a benső béke az Isten akaratához igazodás. Ezt igazolja a középkori Eckhardt mester: „Minél inkább behatolsz Istenbe, annál inkább békére jutsz”. Későbbi aszketikus fejlődés nyomán Szent Ignác szent közömbösségről, az indifferenciáról beszél, amelyben az ember önmagát teljesen az isteni fölség rendelkezésére bocsátja és ez a benső béke lesz mindenféle megkülönböztetés alapja. Kelet és Nyugat lelkiségi áramlataiban soha és senki nem gondolta, hogy ez a béke könnyűszerrel, olcsón megszerezhető lenne. Fáradságos út ez, főként a kezdetben, de megfelel annak az elvárásnak, amit Jézus vár el a követőitől: „Aki követni akar engem, tagadja meg magát és úgy kövessen engem!” (Mk 8,34). Ennek a fáradságos útnak a konkrét és gyakorlati képviselője a Krisztus követése mű szerzője, aki a tanítványától elvárja: „Tanuld meg, fiam, megtenni inkább a mások akaratát, mint a tiédet. Ez lesz a békéd és a szabadság útja”.

Utolsó gondolatként Cantalamessa a békéről mint bizalomról beszélt. Jézusra utalt, aki azt kéri, hogy ne aggódjunk a megélhetésünk és a holnap miatt, mert a mennyei Atya gondoskodik rólunk (Mt 6,5). A modern kor ebben az értelemben közelítette meg az Isten békéjét. Így Dietrich von Bonhoeffer német evangélikus vértanú pap, aki a kivégzése előtt írta: „Jó hatalmaktól csodásan elrejtve, vigasztalva várjuk azt, ami jöhet. Isten velünk van este és reggel, és egészen biztosan minden új napon.” Másik példa a ferences tudós, Éloi Leclerc Egy szegény ember bölcsessége könyvében olvasható, ahogy Szent Ferenc megérti a Mindenható békéjét: „Isten van, és ez elég!” ismételgeti szünet nélkül a vándorútjain.

Szent Terézre utalt utolsó gondolatként a Pápai Ház szónoka: Mintegy testamentumként hagyta ránk a rövid kis fohászt, amit akkor ismételgessünk, amikor a szív békéjére szeretnénk ismét rálelni: „Ne félj, ne aggódj, a tűrés mindent elér. Ha tiéd Isten, tiéd már minden, Isten egyedül elég!”

Cantalamessa atya azt kívánta Ferenc pápának és a Kúria tagjainak, hogy Nagy Szent Leó szavaival valóban a „Béke Karácsonya” jöjjön el számukra.

Forrás: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria