A papnövendék válaszol – Itt a vég! Eljött az ideje az új kezdetnek!

Itt a vége. Ennyi volt. Valami most véget ér.

Mielőtt megijednének a kedves olvasók, nem a cikkeknek lesz vége, hanem elkezdődik kispapi éveim utolsó szakasza, immár az egyházi rend első fokozatának kegyelmeivel felvértezve. Valaminek a vége mindig egy másik dolognak, helyzetnek a kezdete. Az én életemben ez most a diakónusság kezdetét jelenti.

Ennek apropóján ragadom most meg az alkalmat, hogy a bemutassam a diakónusságot.

Sokszor láthatunk a szentmiséken egy embert, aki ott áll a pap jobb oldalán és egy keresztbe tett stóla van rajta. Néha mond néhány szót, esetleg ő olvassa az evangéliumot. Elfogadjuk, hogy ott van, de különösebben nem tudjuk hova elhelyezni. Biztos ő is pap, aki kicsit ügyetlenebb az átlagnál, hiszen látványosan el van csúszva a stólája, esetleg ő a ministránsok vezetője, és ezzel akarják kiemelni a többiek közül.

Egyik se igaz. Ez a személy a diakónus, aki a papi rend legelső fokában részesedett.

De mit is jelent a diakónus szó? A diakónia, vagyis szolgálat szóból ered, a diakónus, vagyis szolga szó. Igaz, hogy manapság a szolga szó nagyon negatív jelentéssel bír.

A történelem egészét végigkíséri a szolgai állapot. A szolga valakinek az alárendeltje, vagy még szélsőségesebb esetben valakinek a tulajdona, eszköze.

A diakónus, mint a szent rend legelső fokozatának viselője, a pap és a püspök előtt, arra kapja a felszentelést, hogy az Istennek (és az Ő népének) szolgája legyen. Ezzel megélve és megjelenítve a papság egyik alapkövét, ami nem más, mint a szolgálat.

De miben különbözik a diakónusi szolgaság és a világi szolgaság?

Abban megegyeznek, hogy mindkét állapotban valakinek él az adott személy. A nagy különbség, hogy a szolga ura egy ember, míg a papi rendben részesedetteknek az ura maga az Isten.

Miben különböznek még? A szolgálat forrásában és céljában.

Míg a világi szolga kényszerből, esetleg félelemből teszi, amit tesz, addig a diakónusi szolgálat a szabadságból és a szeretetből forrásozik. A szentelés egyik fontos feltétele, hogy a szentelendő teljesen szabadon, minden kényszertől és félelemtől mentesen kérje azt. A másik forrása a szeretet. Szeretni nem más, mint önmagamról lemondani a másik javára. A diakonátusban a szeretetből fakadó szolgálat jelenik meg, vagyis a másik lelki javát helyezem a magam érdekei elé.

A másik nagy különbség a két szolgálat között a cél. A világi szolgaságban a cél, hogy a szolga minél kevesebb negatív visszajelzést, szidást kapjon. A diakónus célja, hogy az embereket az Istenhez vezesse, hogy segítse őket Isten minél mélyebb megismerésében.

A szentelésben ehhez kapjuk meg a kegyelmet, ettől válik szentséggé a diakonátus. Mert a szentségek nem mások, mint látható jelek, melyek közvetítik a megváltás kegyelmeit. Ebben az esetben azt a kegyelmet, mely az emberek szolgálatára hív. A diakónus a szeretetből fakadó szolgálatra kap kegyelmet, de ehhez a szolgálathoz szükség van a háttérimára is, amit a testvérek biztosítanak, és amelyet ezúton is kérek a kedves olvasóktól.

*

A nyárra való tekintettel háromrészes interjúsorozattal szeretnék az olvasóknak kedveskedni. A kérdés, amelye a választ keresem: Ki a pap?

A megkérdezettek személye egyelőre maradjon meglepetés. De az biztos, hogy minden hónap – június, július és augusztus – utolsó szombatján jelennek majd meg ezek az interjúk, kicsit hosszabb terjedelemben, így kompenzálva azt, hogy a nyáron havonta csak ezzel az egy cikkel jelentkezem.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír