A puzzle, amit Isten rak össze – Egy reneszánsz ember Fonyódról

Fonyódra érve elsőként a helytörténeti múzeum mögötti partszakasz, a futók kedvence ejt ámulatba, amely a legromantikusabb igényeket is kielégíti fenséges balatoni panorámájával, és azzal a biztos érzéssel, hogy ma sikerült a világ legszebb helyére eljutnunk. – Itt szoktam edzeni reggelente, katonaként kell a kondi – mondja Barnabás. Odabent, a múzeumban, a pulton körülbelül tíz fapuska hever, beljebb ágyú áll. – Ezt egyszer Böjte Csaba is elsütötte, és akkorát szólt, hogy még ő is megijedt tőle – mutat a történelmi ereklyére, amelynek láttán azonnal százötven évvel korábban érezzük magunkat. De a huszárromantikáról hamarosan a vasutaséletre terelődik a szó.

– Mozdonyszerelő nagybátyánk, amikor hatéves voltam, a bátyáimmal együtt felvitt egy púpos mozdonyra – emlékezik a vendéglátónk. – A többiek kiláttak, én viszont, mivel még kicsi voltam, nem. Hogy mégse unatkozzam, felmásztam a kezelőszervekre, és rövid kísérletezés után sikerült megszólaltatnom a vonatkürtöt. Jó fél percig el sem voltam hajlandó engedni a gombot! Egyszer meg karácsonyra olyan szuper NDK kisvasutat kaptam, ami kuriózumnak számított annak idején, és elbűvölt a világító lámpáival. Ma is megvan, nagy becsben tartom, eltettem a kisfiamnak. Ötéves, még érnie kell hozzá. 

Gyerekként katona akartam lenni, és farsangon csak egyszer voltam vadász, utána már mindig huszár. A fiam most éppen nindzsának készül.

Utólag nagy hálával tekintek vissza az útkeresésemre, mert úgy látom, a Jóisten sokféle hivatás lehetőségét felkínálta, nekem „csak” válogatnom kellett. A gépek szeretetével kezdődött minden. Először gépi forgácsoló és esztergályos, majd autószerelő, műszerész, és végül, 2005-ben, kétévi képzés után mozdonyvezető lettem. Míg korábban, utasként még csak csodálhattam a hatalmas gépeket, ma már a vezetőállásukban a helyem. 

És akkor hadd mondjak valamit a gondviselésről. Néha puzzle-nek látom az életemet, amelyet a Jóisten rakosgatott össze. Gondolja meg: nagykanizsai vagyok, a feleségem pedig – akit az Antióchia közösségben ismertem meg – fonyódi. A kanizsai fűtőháznak (amely a magyar vasúthálózat rengeteg körzetének egyike) Fonyódon van a külső jelentkezési helye, ennek folytán én kanizsai illetőségű mozdonyvezetőként 2007 óta minden alkalommal Fonyódon kezdem és fejezem be a szolgálatomat, ahol már sok éve lakunk. Így kapcsolódott össze a kétféle hivatásom: a házasságom és a munkám. 

Katát, a feleségemet kiimádkozták nekem, méghozzá a „háttérszüleim” a kanizsai Antióchiában. A megismerkedésünk elég vicces volt, mivel én éppen pinceáldással összekötött miseborgyűjtő körútról érkeztem vissza a templomhoz, ahol ő a menyasszonnyal együtt egy busz mögé bújt a vőlegény elől (hogy a srác csak az oltár előtt lássa majd a jövendő feleségét). A két lány kérésére mi sem álltunk el az autóval onnét egy ideig, hogy takarásban maradjanak, így aztán volt idő beszélgetni. Ebből a találkozásból lett évek múltán a házasságom. 

Az Antióchiában értem meg, váltam felnőtté. Ott tanultam meg, hogyan hagyatkozhatom Istenre a döntéseimben, hogyan állhatok ki magamért. Tíz éven át áldoztató voltam Nagykanizsán; sokan azt hitték, papnak készülök. Ez valóban megfordult a fejemben, de aztán egy év alatt sikerült megérlelnem a döntést, hogy inkább házasodni fogok. És elhatároztam, hogy azt is igyekszem majd jól csinálni, hivatásként fogom megélni.

Mindhárom szülésénél bent voltam Katával, és jól bírtam. Törölgettem a homlokát, a nyaka alá tettem a karomat, masszíroztam a derekát, és persze mindhárom gyermekemnek én vágtam el a köldökzsinórját – igaz, első alkalommal majdnem összetévesztettem a nőgyógyász ujjával. Panna lányom tizenhárom, Boglárka tizenegy, Boldizsár, a meglepetésbabánk pedig ötéves idén. 

Kanizsán tagja voltam egy színjátszó csoportnak, és ünnepeken gyakran én szavaltam. Az egyik ilyen alkalommal ismertem meg a helyi lovasklub huszárcsapatát. Annyira megtetszettek, hogy megkértem őket, legyenek ott az esküvőnkön is. Így is történt: díszőrséget álltak nekünk, és karderdő alatt vonultunk ki a templomból. Én pedig elhatároztam, hogy huszár leszek. Sok év telt el azóta, és nemcsak hogy huszár lettem, hanem már az általam alapított fonyódi huszárcsapat is tízéves idén. Kata kezdetben nem igazán örült a huszárkodásomnak, mert féltett a lovasbalesetektől, de azóta már ő is és a gyerekek is bekapcsolódtak a szakkör munkájába, és minden nyáron velem vannak a táborban. Olyankor itt minden tele van sátorral. A csákókat, tarsolyokat telente mi magunk csináljuk a szülőkkel, forralt bor meg hagymás-zsíros kenyér mellett, jókat beszélgetve. 

Jelenleg harmincfős a huszárszakkör. A szülők huszáregyenruhában hozzák el a gyermekeiket a március 15-ei megemlékezésre; az ünnepségeinken körülbelül kétszázan szoktak részt venni, ami az ötezer fős Fonyódon szerintem eléggé szép létszám. Úgy tapasztalom, hogy a huszárkodás olyasmi, amin keresztül meg lehet mozgatni a családokat: a gyerekek hozzák a szülőket és a nagyszülőket. A huszártáborban anyuka és apuka is ott aludhat, és mindenki maradandó közös élményeket élhet át együtt: anya a lányával, apa a fiával, és maguk a szülők is, amikor látják, mekkora élmény ez a gyermekeik számára. A lányok markotányosokként állnak helyt, nekik saját egyenruhájuk van. A legkisebb huszárunk még óvodás, a legnagyobb tizenhét éves. 

A szolgálat, amit ezzel vállalok, nekem is sokat ad. Baráti kör alakult a huszárszakkör körül, és minden programot olyan ajándékként élek meg, ami kiránt a hétköznapokból. Jó otthon, de jó otthonról elmenni is, és arra vágyni, hogy újra hazatérhessek; átérezni, hogy mennyire szeretem a feleségemet, a gyermekeimet. Megható tudni, hogy hazavárnak, jöjjek akár MÁV-os műszakból, akár huszárkodásból vagy hadgyakorlatról. 

*

Utunk a múzeumból az állomásra vezet, amely valamilyen versenyen a déli part legvirágosabb vasútállomása címet nyerte el – és valóban, mindenütt virágokat látni. Barnabás mindig egy hónapra előre megkapja a beosztását, és figyelembe veszik a kéréseit, így egyéb elkötelezettségeire tekintettel alakíthatja a programját. Tizenkét órásak a műszakjai, havonta tizennégy-tizenöt alkalommal kell mozdonyra szállnia. A kezdés időpontja és az úti cél gyakran más és más, és az is változó, hogy személy-, gyors- vagy tehervonatot vezet. Úgy tapasztalta, a vasutasok remekül megbirkóztak a járványból következő nehézségekkel, és el is kerülte őket minden baj: ő nem hallott beteg kollégáról, csak karanténba helyezettekről.

Az utasok néha meghatóan hálásak. Egyszer például egy idős házaspár tíz tojást akart adni neki, mert megvárta őket, amikor Budapestre igyekezve majdnem lekésték a vonatot. – Szerintem egy vasutasnak mindig példamutatóan és emberségesen kell viselkednie – véli Barnabás. 

*

Búcsúzóul odakint kettőt elsütünk a fapuskák közül. Nagyot szólnak, nagyot rúgnak, és egy pillanatra átélhetővé teszik a huszártáborok hangulatát. Sőt, még a történelem levegőjéből is beszippantunk egy keveset a füstjükkel.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott formában az Új Ember 2020. június 21-i számában jelent meg.