A szenvedés megértése teológiai szemmel – Kórházlelkészek ökumenikus konferenciáját rendezték Vácon

Hazai – 2016. október 15., szombat | 20:10

Hogyan élhetjük meg a szenvedést a hitben? Mit tudunk vele kezdeni? Hogyan tudjuk segíteni azokat, akik szenvednek? E kérdésekre keresték a választ lelkészek, papok, lelkigondozók, önkéntes beteglátogatók az ökumenikus konferencián, melyet október 15-én tartottak a váci püspöki palota dísztermében.

A tanácskozás házigazdája Faragó Artúr váci egyházmegyei kórházlelkész, szervezője pedig Kalocsa Zsuzsanna evangélikus lelkész volt.

A szenvedésről akkor tudunk hitelesen beszélni, ha találkozunk olyanokkal, akik súlyos betegséggel küzdenek, de leginkább abban az esetben, ha a fájdalmat magunk is megéltük. Németh Zoltán, a Magyarországi Evangélikus Egyház Gyülekezeti és Missziói Osztály vezetője saját betegségéből kiindulva beszélt arról, mit is kezdhetünk a szenvedéssel, a fájdalommal.

A veszteség, a hiány is része az életünknek. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy létünk teljességéhez nem csak az öröm, hanem a fájdalom is hozzátartozik. Németh Zoltán szerint ugyanakkor a szenvedésnek nincs se értelme, se célja. „Nem pedagógiai módszer, nem eszköz Isten kezében, mely által az ember valahova eljuthat, vagy valamit beláthat. A Názáreti Jézus tanítása szerint Isten a mi Atyánk. Ezzel nem összeegyeztethető, hogy a mennyei Atya rideg előrelátással fájdalmat küld az emberre mondván, hogy »ez ugyan most fáj neked, de később majd a javadra válik«.”

A szenvedés egyetemes emberi tapasztalat, ezért is szükséges, hogy legyen stratégiánk arra, miként tudunk vele megküzdeni. De ha megtaláltuk a magunk megoldását, akkor az is fontos, hogy ne ragaszkodjunk hozzá mindenáron. Nyitottaknak kell lennünk az új módszerek felé. A másik kérdés, hogy mindazt, amire jutottunk, át tudjuk-e adni másoknak?

Németh Zoltán személyes élményét megosztva beszélt egy oxigénhiányos állapotban született fiúról, akivel együtt járt a teológiára. Ez a fiú azt várta, hogy az Istennek tetsző élet kialakítása és a teológiai tanulmányok által meg fog változni az élete, valamiképp megszabadul a szenvedéssel teli helyzetéből. Várta Isten csodáját. A sok elmélkedés és imádkozás miatt azonban el is zárkózott a többiektől. Németh Zoltán ki szerette volna mozdítani őt elszigeteltségéből, ezért arrafelé irányította, hogy igyekezzen teljes életet élni. Sörözni, úszni és még kerékpározni is elvitte. „Az isteni jelenlét nem aktív, inkább úgy lehet ezt megfogalmazni, hogy Isten a szenvedésben is jelen van. Az a feladatunk, hogy ezt a támogató isteni jelenlétet megtapasztalhatóvá tegyük, hogy senki ne érezze, egyedül maradt a bajával.”

„Az élet mélységeit érintő kérdésekben nincs siker, csak növekedés” – kezdte előadását Gecse Attila református kórházlelkész. Sokszor azért alkotunk a szenvedésről teóriákat, hogy távol tartsuk magunktól a problémát. A reklámok is azt sugallják, hogy szabaduljunk meg a szenvedéstől, hogy lehet fájdalom nélkül élni. Ma mindenki a szenvedéstől fél. Pénzt nem kímélve igyekszünk, hogy a fájdalmat elkerüljük, vagy legalább enyhítsük. Ám a szenvedéssel, a szenvedővel való találkozás nem csak arra hívja fel figyelmünket, hogy törékenyek vagyunk. Bennünket is átalakít. Lehetőséget nyújt arra, hogy figyelmünket a lényeges dolgok felé fordítsuk, hogy elhagyjuk mindazt, ami nem fontos. A szenvedés a hitet is komoly próba elé állítja, a fájdalommal szembesülve kiderül, hogy valójában mennyire bíztuk magunkat Istenre. Könnyen lelepleződnek azok az allűrök, melyeket magunkra vettünk, puszta képmutatásból.

„Gyermekeinket jó-rosszul bevezetjük az életbe. De vajon hogyan vezetjük ki az életből azokat, akik ránk lettek bízva?” – tette fel a kérdést Gecse Attila. Csak akkor érezheti valaki visszatekintve értékesnek az életét – függetlenül attól, hogy mikor kell távoznia – ha egész életében igyekezett jó helyre tenni a hangsúlyokat. Az előadó tapasztalata szerint a haldoklók csak akkor tudnak békében elmenni, ha képesek a saját stációjuk megjárására, ha valakitől megkapják eltelt életükre az áldást, ha életgyónást tudnak végezni. Aki elhagyja az életet, annak szembe kell néznie mindazzal, amit maga mögött hagyott. Az élet végén gyakran olyan bűnök és vétkek is előkerülnek a régmúltból, melyekről kiderül, hogy terhét az illető egész életében magával hordozta.

Az előadók eddig arról beszéltek, hogyan lehet „elfogadhatóvá tenni az elfogadhatatlant, megérteni a megérthetetlent”. Török Csaba teológus, az Esztergomi Hittudományi Főiskola tanára szerint „a szenvedés megértése lehetetlen vállalkozás. Tulajdonképpen nem is lehet róla beszélni.” A szenvedés „nem egy logikai feladvány, nem egy rejtvény, amit meg kell fejteni. Ez a valóság.” Ferenc pápa Dosztojevszkijre utalva így fogalmazott a szenvedésről: „Te tudod a miértet, én nem tudom, és Te nem mondod meg nekem, de nézel engem, és én megbízom benned, Uram, bízom a tekintetedben.”

Georg Büchner német drámaíró szerint az ártatlan szenvedése az „ateizmus sziklaalapja”. A szenvedésre ugyanis nincs válasz, ezért Isten sincs. Ha van szenvedés, és utána azt mondom, hogy van Isten, akkor ez olyan istenképet jelent, mely elfogadhatatlan. Hans Jonas német filozófus azt a kérdést tette fel, hogy vajon hol volt Isten akkor, amikor emberek szenvedtek a haláltáborokban? Ha Isten jó, akkor miért nem tett semmit? Vagy jó ugyan, de akkor nem mindenható, hiszen nem segített.

Az olasz születésű német katolikus teológus, Romano Guardini is tisztában volt a kérdés súlyával, ezért fogalmazott így: „A végítéletkor nemcsak kérdőre fognak vonni, én is kérdezni fogok. Kiderül, mi a válasz arra a kérdésre, amelyet semmilyen könyv, maga a Szentírás, de egyetlen dogma vagy a tanítóhivatal sem tud megválaszolni: Miért kell az üdvösséghez az a sok félelmetes útvesztés, az ártatlanok szenvedése, a bűn?”

A száraz metafizikai megközelítés szerint a szenvedés hiány. A dogmatika csapdája, hogy a tökéletes Isten mellett az együttérzést könnyen eltünteti, perifériára szorítva az irgalmasságot. Isten hatalmas és igazságos, de „lehet-e az apatikus Isten szimpatikus?” (Walter Kasper).

Az intézményekre bízott szenvedés, vagy az eutanázia sem lehet megoldás. Az pedig „lelkipásztori katasztrófa”, ha Istent eltávolítjuk, ha úgy beszélünk róla, hogy nincs köze létünk „húsához-véréhez”. Ferenc pápa szerint „az együttérzés indítja arra Jézust, hogy konkréten cselekedjen”. Az Isten együttszenvedő. A „vagyok, aki vagyok” bibliai kifejezés nem metafizikai okoskodás, hanem üzenet: „én jelen leszek” (Martin Buber). Isten ugyanis az Immanuel.

Amikor Krisztus a kereszten szenvedve felkiált, az ég csendben van. De mégis, a kereszt az egyetlen reményünk (O Crux ave, spes unica). A kereszt jelenti az együtt-szenvedést, a közösséget, a megváltást és az üdvösséget. Jézus élete nem más, mint „értünklét”. Walter Kasper írja: „Isten belép az Élet legvégső ellentétébe, hogy ily módon a halált annak halála révén győzze le, aki lényege szerint halhatatlan.” A kereszt azt üzeni, hogy nincs szenvedés, mely egyedüllétre lenne kárhoztatva. A kereszt – ahogyan azt Avilai Nagy Szent Teréz írja – az osztozás, a közösség és a találkozás helye.

Értem tudott Jézus szenvedni, de helyettem nem. Krisztus követése „magában foglalja az élet- és küldetésközösséget, végül pedig a sors-, szenvedés- és keresztközösséget is. A tanítványi lét a másokért való lét.” „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem” – olvassuk a Szentírásban (Mk 8,34). Ez nem életünk nehézségeire utal. Ez együtt érző részvételt, valódi jelenlétet feltételez. Ebben az érintésnek is nagy szerepe lehet, hiszen ezzel a kimondhatatlant is képesek vagyunk közölni.

Fotó: Merényi Zita

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria