A test nem áll a lelkiség útjában – Hogyan hatnak a különféle testtartások imádságainkra?

Bármennyire lelkiek is vagyunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül testünket, amikor imádkozunk. Testünkkel és testünkön keresztül is imádkozunk, nem csak hangunkkal és gondolatainkkal. Ha boldogok vagyunk, arcunk és testünk is kifejezi; ha gondterheltek vagyunk, arcunk a kezünkbe temetjük. Ha olyan emberrel találkozunk, aki hiányzott nekünk, átöleljük – nem csupán elmondjuk, mennyire hiányzott. Istennel való találkozásainkban ugyanígy történik: testünk is kifejez valamit.

A Katekizmus azt tanítja, szükségünk van rá, hogy az érzékeinket is bevonjuk az imádságba; megtapasztaljuk, hogy a bensőnkben átélt érzéseket külsődlegesen is ki kell fejeznünk. „Isten olyan imádókat keres, akik Lélekben és igazságban imádják Őt, következésképpen olyan imádságot vár, mely élettel teljes és a lélek mélységeiből száll föl. Isten azonban a külső kifejezést is akarja, mely a testet összeköti a belső imádsággal, mert ez fejezi ki feléje azt a tökéletes meghajlást, amit joggal vár el tőlünk” (KEK 2703.).

Ezért is fontos, hogy tudatában legyünk testtartásunknak, mindannak, amit testünk fejez ki, akár imádsághoz készülődünk, akár valamely liturgián veszünk részt. A félreértések elkerülése végett: nem arról van szó, hogy öltsünk imádságos arcot vagy pózt, csak azért, hogy felvágjunk. Arra törekedni, hogy mások rettenetesen lelkinek vagy áhítatosnak lássanak, színtiszta hiúság. Ha azonban tudatosan és figyelmesen viszonyulsz a testtartásodhoz ima közben, akkor kevésbé terelődik el a figyelmed, és mélyebben élheted át a találkozást Istennel.

Loyolai Szent Ignác a Lelkigyakorlatokban azt mondja (Kiegészítő utasítások 76., Negyedik utasítás):

„A szemlélődést végezzem hol térden állva, hol földre borulva, hol hanyatt fekve, hol ülve, hol állva, mindig azt keresve, amit elérni kívánok.

Két dologra ügyeljünk:
— az első: ha térdelve találom meg azt, amit óhajtok, ne változtassak helyzetet, és ha földre borulva, hasonlóképpen, és így tovább;

— a második: abban a pontban, amelyben megtaláltam azt, amit kívánok, időzzem el mindaddig, amíg el nem teltem, anélkül, hogy a továbbhaladás miatt nyugtalankodnék.”

Az Egyház maga különböző javaslatokat tesz a lelkiélet és a liturgikus események alatt felvehető pózokra, ezeket veszi végig Sebastian Campos.

1. Ülve

A liturgikus események feltételezik a figyelmes hallgatást, odafigyelést, hiszen tanítványok vagyunk, akik tanulni akarnak. Leülünk, hogy odafigyeljünk, és lássuk azt, aki beszél. Ülünk általában akkor is, amikor egyedül olvassuk a Szentírást vagy lelki olvasmányokat. Ha összehasonlítjuk a fekve olvasással, amely jó eséllyel kellemes szundikálásba fúl, láthatjuk: tanácsosabb ülve olvasni.

2. Fekve

Azok az imák, melyeket fekve mondunk, különösen, ha összegömbölyödünk és puha takaróba bugyoláljuk magunk, ritkán zárulnak „Ámen”-nel. Általában lezáratlanul maradnak, hisz álomba zuhanunk, mielőtt végére érnénk. Ugyanakkor: csodálatos Jézus karjaiban elaludni, gyengédségét és gondoskodását érezni. Ne várj magadtól mély és hosszú imát, ha túlságosan kényelmesen helyezkedsz el. Lehet, hogy eleinte szépen, világosan beszélsz az Úrhoz, de aztán még egy Üdvözlégyet sem tudsz végigmondani.

3. Állva

A liturgiák során az álló póz azt fejezi ki: „Itt vagyok, hogy szolgáljalak és odafigyeljek rád” – szinte harcias hozzáállás: mintha küldetésre indulnál. A személyes ima közben ritkán állunk, ha azonban a természetben imádkozol, vagy szemlélődő imát végzel, és a körülötted látható dolgok részei az imának, akkor segíthet az állás.

4. Földre borulva

Van, aki szeret a földre leborulva imádkozni, mert úgy jobban átérzi saját semmiségét, és hogy mennyire Istenre szorul mindenben. Ezt a pózt azonban csak egyedül ajánlatos alkalmazni, vagy intim közösségben. Kisebbedem, hogy Ő növekedhessen bennem. De ez nem fog bekövetkezni, ha a templom közepén fekszel le átváltoztatás közben – mégha nagyon-nagyon lelki is, mégsem hat jól a körülötted lévőkre, feltehetőleg magadra vonod a figyelmüket.

5. Térden állva

Van, aki azt mondja, az út, amit meg kell tennünk, hogy megtaláljuk Istent, akkora, mint a föld és a térdünk közötti távolság. A térdelés maga a lelki póz. A liturgiában imádást, alázatot, odaadást és elismerést fejez ki. Amikor egyedül vagyunk, szobánkban vagy bárhol máshol, jó térdre borulni Isten előtt, és újra kifejezni azt, amit a liturgiában fejezünk ki térden állva. Ha letérdelsz, biztos, hogy mélyebb vizekre evezel az imádságban.

6. Nyitott vagy csukott szemmel

Ha behunyod a szemed, hogy jobban tudj koncentrálni, magadba tudj nézni, az gyakran álmodozásba fullad, és éppen hogy megakadályoz az összpontosításban – ez, természetesen, egyéntől függ. Ha nyitva van a szemünk, és például egy festményt vagy más vallásos tárgyú képet nézünk, esetleg a természetet szemléljük, az sok esetben hatékonyabbnak bizonyul.

7. A kezünk

Annyi mindent tehetünk vele, oly sok mindent fejezhetünk ki általa. Egyik kéztartás sem rossz, hibás – érdemes megfogadni ebben is Szent Ignác tanácsát, mit tegyünk, ha megtaláltuk azt a pózt, amiben megtaláljuk, amit keresünk. Ha azért emeled fel a kezed, mert segít Isten dicsőítésében, nem azért, hogy mások figyelmét magadra tereld – akkor rajta! Ha diszkréten magad előtt tartod a kezed, és így is ki tudod tárni szíved-lelked – akkor rajta! Csak tartsd szem előtt azt is, hogy amíg te kifejezed, ami benned van, ne vond magadra mások figyelmét, ne zavard meg az ő imájukat.

Forrás és fotó: Catholic-link.org

Magyar Kurír
(vn)