A tökéletességre törekedett – Kocsis Zoltánra emlékezünk

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

– Mindig egyedülálló tehetségnek, különleges zenésznek tartották Kocsis Zoltánt. Mi volt benne a különleges?

– Nem ismerek hozzá hasonlót. Magát a szakmát, a zongorázást úgy művelte, hogy nem hagyott semmiféle támadási felületet. Bevallom, nem hallottam sok zongoristát, aki Liszt Esz-dúr zongoraversenye végén képes így lejátszani az Esz-dúr skálát, mint ő: tulajdonképpen egyszerű a skála, csak kevés az idő rá, ezért ott mindenki „csal” egy kicsit, mint ahogy sok más olyan hely van a zongoradarabokban, ahol egy kicsit „csalunk”. Ő a tökéletességre törekedett, hihetetlenül precíz volt, és másoktól is ezt várta el. Bartók Mikrokozmoszának felvételekor a három nap folyamán mintegy húsz órát zongorázott, ezalatt egyetlen egy kis melléütést vagy hibát sem ejtett.

– Mesterének tekinti számos zenész. Milyen tanácsokat adott?

– Adott egy nagyon jó tanácsot – amit nem is szívesen adok tovább, de ne legyek már irigy –: Minden darabot úgy kell játszani, mintha te írtad volna, és meg akarod mutatni a közönségnek, milyen jó mű. Legyen az akár Beethoven, akár sokadrangú mű, olyan módon kell vállalni, mintha a sajátod lenne. Ugyanakkor azt is mondta, hogy emellett sok munkát kell belefektetni. Ha az ember tiszta lelkiismerettel megy ki a színpadra, semmi baj nem történhet.

Nem mindenki tudott tőle tanulni, sokszor jöttek ki sírva a tanterméből  a növendékek, főleg a lányok. Voltak ugyanakkor sokan, akik túltették magukat ezen, és profitáltak a tanácsaiból. Elmondta, amit tanítani akart, és aztán meg is mutatta – amit így elmagyarázott, azt soha nem felejtette el az ember.

– Sokat zenéltetek együtt. Milyen volt együtt játszani vele?

– Több tucat koncerten szerepelhettem vele négykezes- vagy kétzongorás partnerként, illetve a Budapesti Fesztiválzenekar és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar szólistájaként. Biztonságos volt a vezénylete alatt játszani. Mindent megengedhetett az ember magának. Zoli tökéletesen ismerte a zongoraversenyek zongoraszólamait, és bármit képes volt lekísérni. Ugyanakkor húzóerő is volt, végigvitte az elképzelését, és a zongoristának alkalmazkodnia kellett hozzá. Nem mindenkitől várta ezt el, hallottam számos koncertjét, ahol éppen azon csodálkoztam, milyen engedékeny.

– Azt mondják róla, hogy betegsége idején, 2012-es műtétje után is folyamatosan dolgozott.

– Nagyon bizakodott az életben, a gyógyulásban, élete végéig ugyanolyan erővel dolgozott. A műtétje után is találkoztunk, akkor volt a Művészetek Palotájában a Debussy-sorozata, amelynek a nagy részét én játszottam helyette, de a végén, az utolsó előadáson már ő is ott volt, Debussy En blanc et noire című kétzongorás darabját adtuk elő együtt. 2012 szeptemberében műtötték, és decemberben már a Diótörőt vezényelte, a következő évben pedig már zongorázott is. Óriási energia volt benne. Nyáron voltunk nála bográcsozni: kevergette a bográcsot, majd fejest ugrott a medencébe, úszott egyet. „Na, így néz ki, akit aorta dissectióval műtöttek?” – kérdezte, és valóban nem látszott rajta, hogy gyengébb lenne. Mindig ilyen volt, nem tudok olyanról, hogy betegségre hivatkozva lemondott volna koncertet. Nem ismertem még egy ilyen energikus embert.

– Kocsis Zoltán a magyar zenei élet egészen egyedülálló jelensége, aki zongoraművészként és zenekarvezetőként is kiemelkedő pályát járt végig.

– Nagyon sokoldalú volt: elsősorban zenész volt, nem is zongorista. Ez kevés hangszeres zenészről mondható el, aki ilyen magas szinten játszott a hangszerén, mint ő.  Vele minden más hangszerről, a klarinétozásról is el lehetett beszélgetni. Sőt, bármiről tudott beszélgetni, nemcsak a zenéről, hanem a kultúra számos más területéről is. Nem volt olyan téma, amihez nem tudott érdemben hozzászólni, legyen az irodalom vagy akár a számítógépes szoftverek világa.

Számos barátja volt, írók, színészek. Néha, amikor a Zeneakadémia ruhatári pultjánál lógattam  a lábamat, odajött, és szólt: „Na, gyere, meghívlak egy ebédre.” Olyankor sokszor voltak vele más hírességek, színészek, például Mensáros László – ők beszélgettek, én meg szívesen hallgattam őket.

Megdöbbentett, mennyire ismerték az egész világon. Halála után néhány órán belül számos nyelven megjelent a hír az interneten, később a nyomtatott lapokban is. Követtem, ahogy a Facebookon görög, japán és mindenféle más nyelvű hírek jelentek meg szinte azonnal.

– „A művészetben örökérvényűségre kell törekedni” – idézik sokszor Kocsis Zoltán ars poeticájaként. Mit jelentett ez számára?

– Azt vallotta, hogy bármit tesz az ember, azt tegye teljes meggyőződéssel. Ha autót vezetett, abba is teljesen beleélte magát: nagyon jól vezetett, számos dologra tudott egyszerre figyelni, ami azt mutatja, hogy kiemelkedő polifón gondolkodása volt.

Isten létezése egyértelmű volt számára, soha nem kételkedett benne. Maga a zene is alátámasztotta ezt a hitét, hiszen a zene Istentől eredő dolog: ezek az arányok nem alakulhattak ki véletlenül. Ha megnézünk más kultúrákat, a dél-amerikai indiánokét akár, a zenének ott is megvannak a maga csodálatos szabályai. Egy másik világba vezet be. Ahogyan Debussy is mondta: „A zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér”.

Fotó: Lambert Attila, Edvi Péter

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír