A világ magyarsága számára mutatott be szentmisét húsvétvasárnap Cserháti Ferenc püspök

„Húsvét ünnepén a feltámadt Krisztus győzelmét hirdetjük a koronavírus, a gyilkos betegségek, a bűn és a halál fölött. Ebben a szentmisében különösen is szeretném megéreztetni a feltámadt Krisztus közelségét mindazokkal, akik a nagy világjárvány miatt most elcsüggedtek és komoly megpróbáltatásokat szenvednek: az idősek, a fiatalok, a munkanélküliek, a nincstelenek, a megfertőzött betegek vagy azok, akik éppen életük kockáztatása árán is, beteg és szenvedő embertársaik szolgálatában állnak: az orvosok, az ápolók, a közellátásban dolgozók, a rendfenntartók, az önkéntesek... De az Úr közelségét szeretném megéreztetni azokkal is, akik külföldre kényszerültek, vagy csak éppen az idegenben akartak szerencsét próbálni, és most szeretteiktől, szüleiktől, gyermekeiktől, rokonaiktól elszakadva, valahol a nagyvilági szétszórtságban magányosan szenvednek, és családi melegség után vágyakoznak” – mondta a szentmise bevezetőjében Cserháti Ferenc püspök.

„Ez a húsvéti szentmise-közvetítés nemzeti összetartozásunk jele, egy különleges istentisztelet, amely Istenbe vetett hitünket és bizalmunkat akarja erősíteni a világjárvány okozta nehéz helyzetben. Jelezni akarja, hogy nem vagyunk egyedül: az Úr velünk van, és velünk van a hívők közössége, amely buzgón kéri az Urat, hogy vegye el tőlünk ezt a rettenetes csapást. Ez a szentmise-közvetítés alkalom arra, hogy közösen imádkozzunk egymásért, szeretteinkért, nemzetünkért és a világjárvány által sújtott minden embertársunkért. Alkalom arra is, hogy tekintetünket a fennvalókra, az égiekre, az igazi és maradandó értékekre irányítsuk és elgondolkodjunk életünk igazi nagy kérdésein. Húsvéti istendicséretünk kezdetén vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, bánjuk meg bűneinket, hogy ebben az online szentmise-közvetítésben is megtisztult lélekkel találkozzunk a feltámadt Üdvözítővel és méltóképpen ünnepelhessük azt a nagy titkot, az Eucharisztiát, amelyben önmagát adta nekünk és vándorlásunk társa lett: amelyben halálát és feltámadását hirdetjük, amíg újra el nem jön nagy dicsőségben.”

A szentmise homíliájában a Lukács evangéliumából felolvasott rész (Lk 24,45) alapján a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott esztergom-budapesti segédpüspök kifejtette: „Az imént az egyik legszebb húsvéti történetet hallottuk: a két emmauszi tanítvány történetét, amely sok tekintetben hasonlít a mi lelki fejlődésünk történetéhez is. Hallottuk, hogy Jézus keresztre feszítésének kudarca után ez a két tanítvány igyekezett minél hamarabb és minél messzebbre kerülni a nagypénteki katasztrófa színhelyétől; menekültek Jeruzsálemből, ahol pár nappal korábban még lelkesen éljenezték a Messiás királyként bevonuló Mestert. Akkor még azt hitték és remélték, hogy valóban Jézus, a Messiás, az erős Isten, aki felszabadítja és felvirágoztatja Izraelt. Benne látták a Messiás ki-rályt, »aki hatalmas volt tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt« (Lk 24,19): legyőzte a démonok, a betegségek, a bűnök és a halál hatalmát; azaz a megszállott emberekből kiűzte a gonosz lelkeket, a betegeket meggyógyította, a bűnöket megbocsátotta, Lázárt feltámasztotta. De aztán mégis bekövetkezett a nagypénteki katasztrófa: Ezt a Jézust keresztre feszítették, és megölték.

Mit tehettek? Tanítványai szétfutottak, a két emmauszi tanítvány meg egyszerűen hátat fordított Jeruzsálemnek, menekült a katasztrófa helyéről, és igyekezett minél hamarabb elfeledni mindazt, amit az elmúlt évek során Jézus iskolájában hallott és látott. Óriási csalódásukban eszükbe se jutott, hogy az Úr mindezt már jó előre megjövendölte nekik: »Amikor együtt jártak-keltek Galileában, Jézus ezt mondta nekik: ’Az Emberfiát az emberek kezére adják. Megölik, de harmadnap feltámad’ (Mt 17,22–23)« – olvassuk az egyik korabeli tudósításban. Még akkor sem tértek észre, amikor az Úr menekülésük során melléjük szegődött, és velük haladt az úton. Figyelembe se vették, egyszerűen valamiféle idegennek nézték.

Az Úr mégis velük tartott, vándorlásuk társa lett, igyekezett erőt önteni beléjük, megpróbálta feltárni nekik isteni jelenlétét, de ők rá se hederítettek. Az Úr mégsem adta fel, kitartott mellettük, és továbbra is azon fáradozott, hogy felrázza és talpra állítsa két csüggedő tanítványát: »Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe« – mondja nekik barátságosan (Lk 24,26).

A balgák azonban csak nem értik, az Úr viszont, továbbra sem tágít: igyekezik megmagyarázni nekik a róla szóló Írásokat. A tanítványok mégsem értik, nem ismerik fel benne a jótevőt, legfeljebb valami szimpátiát éreznek iránta szívükben. De ekkorra már hazaérkeznek, és a tanítványok marasztalják, szinte unszolják, hogy maradjon velük; otthonukba tessékelik ezt a különös idegent, egy asztalhoz ülnek vele, míg végül is a kenyértörésben megtörténik a csoda: az égi vendég „kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és felismerték”, hogy az Úr az, aki eddig is velük volt, de az Úr ebben a pillanatban ismét láthatatlanná vált előttük.

A tanítványok, ha nehezen is, de felismerték az Urat, hittek benne, és azonnal új erőre kaptak: Krisztus, az Erős Isten felemelte és talpra állította őket. A tanítványokból elszállt a félelem: »Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe«, ahol megtalálták társaikat, hamarosan szeretetközösséget alkottak egymással, dicsőítették az Istent és bátran tanúsították mindenütt: él az Isten, és ő mindig a mi oldalunkon áll. Az egész történetben az a feltűnő, hogy a katasztrófa napjaiban a tanítványoknak eszébe sem jutott, hogy az Istenhez forduljanak és nála keressenek segítséget, erőt és bátorítást az ínség idején. Ők inkább magukba zárkóztak és menekültek, önerőből próbáltak újrakezdeni, mintha sohase hallották volna: nélkülem semmit se tehettek. De az Úr nem tágított mellőlük, utánuk sietett, megkereste őket, és vándorlásuk társa lett, hogy kiszabadítsa őket nehéz helyzetükből, erőt öntsön beléjük és felkínálja nekik isteni segítségét.

Jézus ma is ezt teszi. Utánunk ered, megkeres minket, és segítségünkre siet, bárhol is éljünk e világon. Néha egy teljesen ismeretlen ember képében, máskor egy jó szó, egy intő példa, Isten igéje vagy éppen a rendkívüli jelek által közeledik felénk, anélkül, hogy felismernénk, de ő mellénk szegődik, velünk halad és a javunkat szolgálja, csak éppen észre kellene azt vennünk. A mai evangélium különösen kiemeli, hogy a tanítványok a kenyértörés alkalmával, a hívők szeretetközösségében ismerték fel az Urat; itt értették meg igazán, hogy az Úr követése nem diadalmenet: a búzaszemnek előbb el kell pusztulnia, hogy új élet fakadjon belőle és bőséges termést hozzon; itt értették meg, hogy nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét áldozza embertársáért, és Jézus éppen ezt tette; itt értették meg, hogy van feltámadás és van örök élet.

Ferenc pápa az elmúlt napokban többször utalt arra, hogy Krisztus ma is körül jár a világban, jót cselekedvén, és hősöknek, »szomszédos szenteknek« nevezte azokat, akik önfeláldozó módon gyakorolják a láthatatlan Isten határtalan szeretetét irántunk. »Ez új horizontokat nyit, ablakokat nyit a transzcendenciára, ablakokat nyit Isten és az emberek felé« – fogalmazta meg a Szentatya, és így folytatta: »Ez a metanoia [a megtérés] helye, lehetőséget kaptunk rá. Ragadjuk meg, és haladjunk tovább« (Interjú Ferenc pápával a koronavírus-járványról, 2020. április 10).

A tanítványok ugyancsak vajúdások és megpróbáltatások között járták ki Jézus iskoláját, fedezték fel Isten közelségét, ismerték fel az Urat, aki végül is »megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat« (Lk 24,45). Rájöttek arra, hogy az Úr mindig velünk van, és »az egész emberi nemre szelíden árasztja a megváltás fényét«: »száműzi vétkünket, lemossa minden bűnünket: a bűnbánóknak ártatlan szívet ad, a szomorkodóknak vigaszt kínál. Távol űzi a gyűlölködés átkát, és meghozza a békés egyetértést, a zsarnok gőgjét is fékezi« (Exsultet). Él és uralkodik mindörökkön örökké. Adja Isten, hogy ebből a szentmise-közvetítésből is erőt meríthessünk, és mindig örömmel tapasztaljuk meg az Úr Jézus Krisztus közelségét. Megmaradva az ima, a krisztusi hit egységében biztosak lehetünk abban, hogy az Úr valóra váltja ígéretét: »Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig« (Mt 28, 20). Ámen.”

Forrás: MKPK, Külföldi Magyar Lelkipásztori Szolgálat

Videó: Apostol Tv

Magyar Kurír