Ablonczy Balázs: Aki biztos magában, nem fél attól, hogy mit olvas

Él még a Kommentár azon „dühe”, „csendes és makacs indulata”, amit honlapja beköszöntőjében is lehet olvasni, egyfajta ars poeticaként?

Az nem elég, ha csak a szerkesztő dühös, szükség van dühös és elszánt szerzőkre is. De ez is megvan, és ma már sokan maguktól küldenek jó kéziratokat. Engem meglepett ez az öt év, nem hittem az elején, hogy ennyi ideig kitartunk majd. És mivel a dolgok nincsenek rendben, a düh indokolt. Ez persze nem törős-zúzós düh, hanem csendes, mint amit a postán érzünk sorban állás közben.

Miért alapítottak folyóiratot egy közmondásosan telített piacon?

Fontos, hogy nem egyedül alapítottam, többünk ötlete volt, és többen közre is működtek szerkesztőként, erejükhöz mérten. Az ember olyan lapot csinál, amilyet szívesen olvasna. Persze volt több folyóirat is, amit szívesen olvastam, olvasok, de úgy éreztük, van egy rés, és úgy látom, az idő bebizonyította, hogy igazunk volt. A folyóiratok piaca persze valóban telített, de tegyük hozzá, havilap ma nem nagyon tud nyereséges lenni. Az államnak viszont olyan szempontból megéri támogatni a folyóiratokat, hogy ezzel viszonylag olcsón eltart egy csomó olyan értelmiségit, akik ha nem itt lennének, morcosak lennének, így viszont kényelmes állapotban vannak – persze ez lehet, hogy  ez a minőség rovására megy. A telített piacon pedig azért ott vannak a fontos lapok is, például egyik kedvencem, a Korall című társadalomtörténeti folyóirat az egyik legfontosabb kezdeményezés e téren, holott sokszor nem is kapott pénzt és alig létezett, de kivívta a helyét és nagyon fontos lett. Nem lehet megmondani, mi az a mennyiség, amiből kiválasztódnak a jók. Nem mondhatjuk, hogy a felére kell csökkenteni a folyóiratok számát, és egy megyeszékhelyen maximum egy folyóirat jelenhet meg. Most egyébként itt könnyen osztom az észt, de én is tudom, melyek azok a számai a Kommentárnak, amelyek lényegesen jobban is sikerülhettek volna. Olyan pedig egy sincs, amivel tökéletesen elégedett lennék. A visszajelzések viszont elég jók.

Folyóiratból nem szokás főállásban megélni.

Azért vannak olyan patinás lapok, amelyeknél a főszerkesztői vagy titkári poszton teljes állásban alkalmaznak valakit, de valóban, ez kevés ember, és sok folyóirat még honoráriumot sem tud fizetni a szerzőknek. A Kommentár azon kevesek közt van, amelyik még fizet honort, bár sokszor megtörtént, hogy amikor kijött a lap a nyomdából, még nem tudtuk, fogunk-e tudni tiszteletdíjat fizetni a szerzőknek, de végül mindig sikerült.

Kik írnak a Kommentárba?

Masszív, 30-40 fős állandó és 70-80 fős alkalmi szerzői gárdánk van, akik nem csak cikkeket írnak, hanem ötleteket is adnak nekünk. A szerzők a tágabban értelmezett társadalomtudományok területéről érkeznek. Most az eszmetörténet, a történelem és a politikai filozófia dominál, időnként még az irodalomtörténet is helyet kap a lapban. Szeretném, ha több jogi, közgazdasági, szociológiai cikk jelenne meg nálunk. A legfiatalabb szerzőink a húszas éveik középső harmadában járnak, többük még egyetemista, doktorandusz. Felső határt nem tudok mondani, a szerzők zöme azonban harmincas, negyvenes éveiben jár. A cikkek mondanivalójánál még az sem feltétel, hogy egyetértsünk, inkább csak az, hogy gondolatébresztően legyen megfogalmazva.
   
Az első kérdésben idézett ars poeticában olvasható az is, hogy a folyóirat hozzá szeretne járulni egy olyan konszenzus kialakításához, amikor már alapkérdésekről nem vitázunk. Ez sikerült? Egyáltalán, egy folyóirat miként hathat? Nem csak néhány ember homokozója?

Nyilván nem fejti széles körben a hatását, de ha az értelmiségi közbeszédben sikerül elhinteni pár gondolatot, akkor az már nem rossz. Mondok egy példát. Ez egyáltalán nem a Kommentár érdeme, csak példának szánom. A 2004. december 5-i, a határon túliak állampolgárságáról szóló népszavazás kapcsán hatalmas viták dúltak arról, hogy mi a nemzet. Most viszont nem látok jelentős kritikát, komoly érveket felvonulni a határon túliak könnyített állampolgárságával, választójogával szemben. Voltak kritikák, de a margón maradtak. És ez igaz akkor is, ha ennek politikai okai is voltak. Persze számos alapkérdés tekintetében még távol vagyunk a konszenzustól. Viszont öt éve még elképzelhetetlen volt, hogy egy multi magyar motívumokkal reklámozza magát – ami akkor is pozitív fejlemény, ha nekem az a reklám konkrétan nem is tetszett. De öt évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna a nemzeti tematika egy hirdetésben. Ma viszont bevett dolog, és néha döbbenten nézem, hogy milyen dolgokat próbálnak eladni azzal a felkiáltással, hogy magyar áru. Van tehát egyfajta hangulatmódosulás a közvéleményben, ami a szűkebb értelmiségben is megvalósítható lehet. Annyi mindenki vallja magát konzervatívnak, a virtigli kisnyilastól az elárvult baloldaliig, ahogy a Kommentár jubileumi számában fogalmaztunk. Én speciel nem vallom magam konzervatívnak. Nem szeretem ezt a definiálgatást, és vannak kimondottan nem konzervatív állásfoglalásaim is.

Egy fiatal történész, aki a Kommentárba is szokott írni, Békés Márton a Jobbklikk című véleményportálon írt méltatásában úgy fogalmazott, hogy a Kommentár „magyar viszonylatban annak összege és foglalata, amelyet Amerikában a paleokonzervatív The American Conservative és az új-neokon Commentary, a libertárius The Atlantic és a jobboldali National Review, az urbánus City Journal és a vallásos First Things külön-külön képvisel”.

Ez igen megtisztelő. Márton túloz. Mivel arrafelé ez az eszmeáramlat mély gyökereket eresztett, ott lehetséges az ilyen folyóiratok széleskörű virágzása. Ha bemegyünk egy közép-nyugati kisváros könyvesboltjába – arrafelé újságárus, mint olyan nem nagyon létezik –, a polcain sokféle ízlést kiszolgáló folyóirat megtalálható. De ha belenézek ezekbe, nem mindegyiktől vagyok elájulva. Van, amelyiknek egyszerűen ronda a tördelése, csúnya a lap, nehéz olvasni, és némelyik önmagát túráztatja újra. Ugyanakkor ezek mind megélnek azon a piacon, jóllehet van bennük két vadászfegyver-hirdetés, de ott harmincszor nagyobb piac van, mint Magyarországon. Néha én is, amikor optimista akarok lenni, beszorzom a Kommentár példányszámát harminccal, és belegondolok, hogy az Egyesült Államokban már az ablakon kellene kidobálni a hirdetőket. Itthon szűkös a piac, nincs háromszázmillió ember, ezért sokfélét egyesítünk. De azért a Kommentáron kívül van még folyóirat a magyar jobboldali, konzervatív oldalon, például – a teljesség igénye nélkül – a Magyar Szemle, a Valóság, a Polgári Szemle, a Nemzeti Érdek vagy a Századvég. Vannak szerzők, akik több helyre írnak, de mindegyik lapnak kicsit más a megközelítése, más a szerzők köre is, meg a nyelvezete. Nem zavarjuk, hanem inkább kiegészítjük egymást. Nem is lenne jó összevonni ezeket a lapokat – nem mintha erre törekvés lenne, de nem adódna össze automatikusan a minőség, a példányszám és az olvasótábor sem. Olyan lenne ez, mint amikor egy párt a választáson felszólít egy másik alakulat támogatására, mégsem szavaznak automatikusan oda a szimpatizánsai.

Mit tud kezdeni azzal a véleménnyel, miszerint a Kommentár „neokonzervatív” lenne?

Nem tudok vele mit kezdeni. Mint mondtam, nemhogy neokonnak, még csak konzervatívnak sem tartom magam. Mégis 1995-ben tíz másik barátommal együtt alapítottuk az ELTÉ-n az első konzervatív ifjúsági egyesületet. Olyan tíz barátommal, akikre a mai napig büszke vagyok, hogy ismerhetem őket. Úgy gondoltuk, hogy bizonyos nemzeti és polgári témákat meg kell jeleníteni az egyetemi közéletben, és létrehoztuk az Egyetemi Széchenyi Kört. Ebben nőttem fel, persze azt nem állítom, hogy nem változott semmit a világnézetem. Előrebocsátom, semmi bajom nincs azzal, ha valaki neokon. Ugyanakkor ma neokon alatt álruhás  baloldaliakat szoktak érteni itthon, akik most így próbálják meg eladni magukat. Ez jelentős félreértés. Én sosem voltam baloldali, és a lap szerkesztőinek, szerzőinek túlnyomó többsége sem. Mindemellett tipikus baloldali betegség, hogy megpróbálják elmondani baloldalról, hogy milyen lenne az igazi konzervatív, milyennek kéne lennie egy igazi konzervatív pártnak. A jobboldalnak meg az a betegsége, hogy meg akarja mondani, milyennek kéne lennie egy igazi szociáldemokrata pártnak. Engem a baloldal ilyen szempontból nem érdekel, engem az érdekel, hogy mi van a saját térfelemen. Ez a „befurakodott ellenség”-pszichózis gyerekes. Aki pedig ismeri a szerkesztőséget, tudja, hogy mindenféle beállítottságú ember megtalálható benne, egyáltalán nem vagyunk egyformák. A szerzők között pedig az olyan emberektől kezdve, akikre úgyszintén rá szokták aggatni a neokon címkét, írnak legitimisták, klasszikus liberálisok, őskonzervatívok, különböző felekezetekhez tartozók és felekezeten kívüliek, mindenfélék. Sőt, van egy-két baloldali szerző is, akik igényes szöveget adtak be, és fontosnak tartották, hogy az itt jelenjen meg. Ha biztosak vagyunk magunkban, nem kell félnünk attól, hogy mit olvasunk. Nem hiszem, hogy be lehetne gyömöszölni a Kommentárt egy sapka alá.

Az öt éves, jubileumi számban jelent meg egy összeállítás a nagy reakciós könyvespolcról, amiben ötven huszadik századi magyar művet ajánlanak a magát konzervatívnak valló olvasók figyelmébe. Mik voltak a szempontok?

Azt kértük a szerzőktől és a lap barátaitól, hogy adjanak meg három-négy olyan könyvcímet, amit jó szívvel ajánlanának. Azt nem akartuk, hogy mindenki egyet mondjon, mert akkor ajánlottak volna legalább hat Márait meg nyolc Krúdyt. Eleinte féltem tőle, hogy mi lesz, ha a szociológusok elkezdenek verset elemezni, de jól sült el a dolog. Ma mindenki beszél mindenfélét, hogy milyennek kell lennie az igazi konzervatívnak, erre adott válasz, fricska ez a lista. Mi most megmondjuk! Jó játék volt elkészíteni az összeállítást. Angolszász területen egyébként ennek van hagyománya, rendszeresen jelentetnek meg Guide for intellectual conservatives (Útmutató konzervatívoknak) című összeállításokat.

Kinevezték Párizsba az ottani Magyar Intézet vezetőjének. Mi lesz a folyóirattal?

Biztos, hogy nem fogom tovább vinni. Ez fizikailag sem volna lehetséges, és etikus sem volna. A Kommentárban ugyanis több olyan cikk megjelent, amelyik kritikus a jelenlegi kormánnyal és a jobboldallal szemben. Ha folytatnám a főszerkesztést az intézet igazgatójaként, akkor kint is lennék és bent is lennék, ami nem volna szerencsés. Szerepváltozásról van szó. Azelőtt a Pro Minoritatét szerkesztettem öt évig, tíz év folyóirat-szerkesztés után jót tesz majd, ha kicsit háttérbe húzódok. Sok olyan tehetséges fiatalember van a lap körül, akinek van lekötetlen energiája, úgyhogy nem féltem a Kommentárt.

Tavaly nyáron jelent meg eddigi utolsó műve, a Trianon-legendák. Dolgozik most valamin?

Egy időre elbúcsúzom a történettudománytól, de a könyvhétre, ha minden igaz, megjelenik majd egy tanulmánykötetem az etnicitás, identitás, hagyomány témakörében és egy kis népszerűsítő munkám Észak-Erdélyről.

Dr. Ablonczy Balázs (1974) az ELTÉ-n végzett történelem-francia szakon, ösztöndíjas volt több külföldi egyetemen, többek közt a párizsi Sorbonne-on is. Az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa, az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének adjunktusa, a Rubicon történelmi magazin szerkesztőbizottságának tagja. Fő kutatási területe a két világháború közti magyar történelem. Fontosabb munkái közt található a Teleki Pálról írt monográfiája (Teleki Pál, Osiris, 2005) és a Trianon-legendák (Jaffa Kiadó, 2010).

Szilvay Gergely/Magyar Kurír

fotó: mandiner.hu, tti.hu, szombat.hu