Adolfo Nicolás jezsuita elöljáró a családszinódusról: Helyet kell biztosítanunk az irgalmasságnak

„Láthatja, a pápa nem akarja egyedül járni az útját. Lehet, hogy egyedül gyorsabban haladna. Sztár lehetne, különösen most, hogy az emberek ennyire támogatják. De nem ezt akarja. Nem akar sztár lenni, ez nem érdekli őt. Ha egyedül jársz, akkor ez valahol visszaüthet. Ferenc pápa a püspökökkel közösen akarja járni útját, tudni szeretné, hogy ők mit gondolnak, meg akarja nyerni őket ezekkel a szinódusi megbeszélésekkel. Az egyház javát akarja, és az egyháznak időre van szüksége a változáshoz” – mondta el bevezetőben a szinódusról a jezsuita elöljáró.

A 79 éves Adolfo Nicolás Szent Ignác 29. utóda, a Jézus Társasága általános elöljárója. Ferenc pápa őt is jelölte abba a bizottságba, amely a szinódust záró jelentés elkészítésén dolgozik. „Munkánk gyümölcsét átadjuk majd a pápának, aki – mindnyájunkat meghallgatva – egyéni megkülönböztetése után dönteni fog a dokumentum jóváhagyásáról” – nyilatkozta a jelentésről.

– Generális atya, a szinódus megnyitásakor azt mondta a pápa, hogy ez nem egy parlament. Mit értett ez alatt?

– Egy olyan gyűlés, amelynek az evangélium az alapja, nem a szavazás logikája alapján működik, hanem egy olyan csoport, amely megkülönböztetést végez.

– Ferenc pápa is beszél a megkülönböztetésről. Mit jelent ez egy jezsuita számára?

– Szent Ignác szerint a megkülönböztetés nem lehet soha általános, mindig két lehetőség között kell megtörténnie: a és b közül a b-t választjuk, mert az sokkal inkább összhangban van az evangéliummal.

– Ezért mondta a pápa, hogy szó sem lehet kompromisszumokról? Tehát nem egy középutat keresnek…

– Nem, ez egy olyan folyamat, amelynek során az ember megpróbál kapcsolatba kerülni a Szentlélekkel, megpróbálja megtalálni a különböző lehetőségek közül azt, amelyik a leghelyesebb, amelyik a leginkább hű Isten akaratához. Nem egy diplomáciai művelet ez, hanem komolyan és mélyreható módon tesszük fel a kérdéseket magunkban, hogy megtudjuk, mi a jó ma a családok, különösen a keresztény családok számára.

– Úgy tűnik olykor, mintha az egyház tanítása és az irgalmasság szemben állna egymással. Alternatíváról van szó?

– Nem. Néha annak látszik, mert a tanításba nem épült be az irgalmasság. Olyan törvényre van szükségünk az egyházban is, amelyet megújítunk az irgalmasság, az evangélium szellemében.

– Milyen értelemben kell megújítani?

– A törvény mindig az alapvető egyházi előírásokat foglalja magában, az evangélium azonban túlmegy ezeken, nem tudjuk vele szemben bebiztosítani magunkat.

– Menichelli bíboros úgy fogalmazott: „Ne verjük láncra Isten szavát.”

– Pontosan erről van szó. A törvényben helyet kell biztosítanunk az irgalmasság számára. Mert a jog ma az egyházban nem mindig jelent irgalmasságot is. Az alapelveknek, a törvénynek világosnak kell lenniük. Az irgalmasság azonban nem mindig világos, mindig egyfajta kétértelműséget hordoz magában, mivel az emberi szívet nem tudjuk megismerni teljes mélységében. A szeretetet nem lehet szabályokba foglalni.

– Mit lehet kezdeni a „nehéz” helyzetekkel?

– A papoknak kell alkalmazniuk a törvényt, ezért tanulunk egyházjogot. Ám a papoknak azt is tudniuk kell, amit II. János Pál is kifejtett, hogy az egyházjog végső szabálya és legfőbb törvénye a lelkek üdvössége. Mivel az evangélium a végső szabály, a papoknak az előírásokat az evangélium szerint, nem pedig azzal ellentétesen kell alkalmazniuk.

– Az egyházban látható ez az ellentét?

– Igen. VI. Pál jut eszembe, aki azt mondta a papoknak: ezek az alapelvek, de kérlek, legyetek pásztorok, álljatok a nép mellé a valós élethelyzetükben. Mások ellenben ezt mondták és mondják: pásztoroknak kell lennünk, de itt vannak az alapelvek. Látszólag ez ugyanazt jelenti, de épp fordított a sorrend.

– Ferenc pápa, miként VI. Pál is a zsinaton, az irgalmas szamaritánus példájára emlékeztetett. Van hasonlóság kettőjük között?

– Van. Ferenc pápát gyakran nem értik helyesen. Jó teológusként nagyon jól tudja, mit mond az egyház tanítása, és nem akar rajta változtatni. Azonban azt szeretné, hogy nyitva legyenek az ajtók a lelkipásztorkodás számára. Miként a nyitó szentmisén is mondta, egy bezárkózó egyház nem Krisztus egyháza. Mindenekelőtt az emberekre való nyitottságot segítené elő: nem az alapelvekre, a személyekre való nyitottságot. Remélem, hogy ez az áramlat fog uralkodni a szinóduson.

– A szinódus két szakaszból áll, hasonlít ebben a zsinathoz?

– A II. vatikáni zsinat folytatódik itt konkrét témákról.

– A „nehéz” helyzetek kapcsán az egyházról alkotott különböző elképzelések konfrontálódnak?

– Az a benyomásom, hogy a szinódust övező várakozások sokszor kívülről érkeznek. A szinódus nem az elváltakról szól, sem a homoszexuális párokról, hanem lényegét tekintve a családról. Arról, hogyan segítsük a családokat. Néhány család igen mély sebeket hordoz.

– Nem vesszük figyelembe ezeket a sebeket?

– A családot veszélyezteti az önzés, a relativizmus, a szubjektivizmus, vagyis mindaz, ami a társadalmat is fenyegeti. Gondoljunk a politikusokra: nehéz közöttük olyat találni, aki a közjóról úgy gondolkozik, hogy beleérti a szegényeket, a bevándorlókat, az utolsónak tartott embereket. Saját és pártjuk érdeke kerül leginkább előtérbe.

– A pápa ezért hívott minket arra, hogy „iratkozzunk be a család iskolájába”?

– Így van. A család nagy áldozatot kíván a szülőktől, akiknek a család életét a gyermekek szükségletei szerint kell megszervezniük. Elsősorban ez foglalkoztatja őket; hogyan éljenek, táplálkozzanak, tanuljanak. Ez az, amit meg kell tanulnunk.

Forrás: Corriere della Sera, 2015. október 7., 26. oldal

Fordította: Korponai Gábor SJ

Fotó: L’Osservatore Romano

Magyar Kurír