Ajakkal és szívvel

Virágvasárnap Jézus jeruzsálemi bevonulására emlékezünk, megkezdődik a nagyhét. Az első századok szentföldi keresztényei úgy ünnepelték ezt a napot, hogy az Olajfák hegyén összegyűltek, felolvasták az idevonatkozó szentírási szakaszokat, majd a püspök vezetésével körmenetben vonultak végig a városon. A gyermekek olajfa- és pálmaágakat tartottak a kezükben. Az V. század közepén, Rómában már Jézus szenvedése állt a liturgia középpontjában. A későbbiekben ötvöződött ez a kettős hagyomány, ezért a virágvasárnapi liturgiában ma az ünnepi mise előtt van a barkaszentelés (amely a pálma- és olajfaágakat helyettesíti), míg az evangélium helyett Jézus szenvedéstörténetét olvassák fel vagy éneklik.

Keresztre feszítése előtt öt nappal, Jézus felmegy Jeruzsálembe a Pascha ünnepére. Bevonulásakor, bár az alázatosan történik, egy szamár hátán, egyenesen királyként kezdik éltetni: „Áldott a király, aki az Úr nevében jön!” És mégis: az a tömeg, amely ma hozsannázik, nagypénteken azt fogja kiáltani, hogy keresztre vele… Miként lehetséges néhány nap leforgása alatt a 180 fokos változás? Ma könnyű azt mondani, hogy mi nem álltunk volna be a nagypénteki csőcselék soraiba. Valóban?

A szamárháton bevonuló Jézus közelében lévő tanítványokon és ismerősi körön kívül hányan találkoztak már korábban vele, hányan ismerték Őt bár látásból? Egyáltalán, hányan látják az embertömegben, a szűk utcákon? Hiszen szamárháton ülve aligha volt magasabb a körülötte álló embereknél. Akik most ott vannak és királyként éltetik, azokat mennyire vezeti hit és meggyőződés? Vagy csak azért vannak ott, mert mások is mennek és mert van „valami”, mert történik „valami”? Mint ma, amikor egy téren tömeget látunk gyülekezni és kíváncsiságunk odavezet bennünket is – nehogy lemaradjunk valamiről. Mivel a tömegtől semmit nem látunk, az előttünk állóktól érdeklődünk, hogy mi történik. A felvilágosítás után esetleg fel is lelkesedünk, megyünk a tömeggel, „biztos tudnak valamit” s hátha megéri. Azt sem tudjuk, hogy miért lelkesedünk, de mindenki más is ezt teszi körülöttünk, mi is belelkesedünk.

Kétségtelen, hogy jóleső érzés látni a Jézus körül tolongó embereket, amint ruhájukat leterítik a földre és kezükben pálmaágakat lengetve ünneplik Őt. De ahogy pár nap múlva kiderül, szalmaláng volt az egész. Nem meggyőződésből fakadó az ünneplés és nem megbízható a tömeg lelkesedése. Talán nem is gondolunk arra, hogy a jeruzsálemi bevonulás impozáns jelenetére mennyire illik, amit Jézus korábban a farizeusoknak mondott: „Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem” (Mt 15,8).

Nem elég virágvasárnap ott lenni az éljenző lelkes tömegben, nem elég Péterrel fogadkozni, hogy én aztán soha meg nem tagadnám Mesteremet, nem elég petíciókat írni alá keresztény értékeink mellett, nem elég… Ha nem állok ott a Golgotán, a kereszt tövében, ha nem meggyőződésem az, hogy kizárólag Jézus halálának erejében nyernek bocsánatot bűneim és lesz jutalmam az örök élet, akkor bizonyára ajkammal tisztelem az Urat, de szívem távol marad Tőle. Megváltó Krisztusom, vezess el virágvasárnapi lelkesedésemtől nagypénteki keresztedhez!

Kovács Gergely/Magyar Kurír