Aki túlélte a thibirine-i öldöklést

A testvér megvallja a riporternek, Jean-Marie Guénoisnak, hogy mélyen megérintette a történetükről készült film, bár nem szomorúsággal nézte, inkább túlcsorduló érzelmekkel. Véleménye szerint mestermű ez a film. A rendfőnök, Christian de Chergé filmbeli alakja nagyon jól tükrözi a szerzetesi lelkületet, az Isten felé való nyitottságot. Nem teszi előtérbe a saját akaratát, meghallgatja a társait, nagy tiszteletet tanúsít irántuk. Megvallja, hogy kicsit zavarja a film által szerzett ismertség, hiszen szerzetesként inkább rejtőzködő életet él.

Beszámol róla, hogy ők a rendben kezdetben ellenezték a filmet és a marokkói forgatást, mert  attól féltek, hogy prozelitizmussal vádolják őket, és elvesztik tartózkodási engedélyüket. A film készítői tiszteletben tartották távolságtartásukat és nem konzultáltak velük.

Jean-Pierre nosztalgiával emlékszik vissza 1964-re, Thibirine-be való megérkezésére, a kis cellára, ahonnan kilátás nyílt a kolostorra, a kertre, a falura. Egész életre szóló küldetésnek tekintette. Elmondja, milyen nehéz volt számukra a kezdet, nem fogadták őket nagy lelkesedéssel. Nagy áttörést jelentett a Luc testvér által működtetett rendelő, ahol napi nyolcvan ember fordult meg. Akkor szilárdult meg a helyzetük, amikor 1984-ben Christian de Chergé lett a rendfőnök: ő tudott arabul, jól ismerte a muzulmán kultúrát, a szufi misztikát. Szenvedélyesen vágyott a muzulmán lélek megismerésére és a velük való közösségre, miközben igazi keresztény maradt. Tanulmányozta a Koránt, és reggelente arabul olvasott fel a Bibliából. A szerzetesek kapcsolatba léptek a szufikkal, rendszeresen találkoztak velük és rájöttek, hogy nem érdemes a dogmákról vitatkozni. Inkább az Isten felé vezető útról beszélgettek, mindenki csendben mondta el a maga imádságát. Megvallja, hogy egymás kölcsönös megismerése által valódi, mély testvériség alakult ki közöttük.

Jean-Pierre testvérhez rendtársai közül Luc testvér állt a legközelebb. Az ő bölcsessége példa volt a többiek előtt, mindenki hozzá fordult a közösségben előforduló problémáival. Lénye nagy kincs volt a közösség számára, ő volt az, aki a feszült félelem idején is képes volt nevetést fakasztani. Közel állt hozzá másik túlélő-társa, Amédée testvér is, aki abban a marokkói kolostorban halt meg később, ahol ő maga is él. Elmondja, hogy a Thibirine-ben meghalt társaiért minden reggel imádkozik, őrzi az emléküket, és ebben a hivatásában maga a film is megerősítette. Nagyon fontosnak tartja, hogy kezdettől fogva vértanúknak tekintette őket: "ez pedig öröm, nem szomorúság".

Néha visszavágyik Thibirine-be, ahol gyönyörű dolgokat élt meg. Feleleveníti a muzulmánokkal való kapcsolatuk egyik jelképét, a kétágú létrát: “Mi az egyik oldalon megyünk fel, ők a másikon, a saját módszerükkel. Minél közelebb vagyunk Istenhez, annál közelebb vagyunk egymáshoz. És fordítva, minél közelebb vagyunk egymáshoz, annál közelebb vagyunk Istenhez.”

Különös erővel beszél az utolsó éveikről, amikor 1993-tól kezdve már a halál fenyegetésében éltek. Hűségesek maradtak hivatásukhoz, küldetésükhöz, pedig tudták, hogy bármi megtörténhet. Tudták, hogy az Úrtól való hatalmas küldetéssel hiába szállnak szembe az erőszakos hatalmak. Ráadásul a körülöttük élő embereket sem akarták magukra hagyni. Megegyeztek, hogy ha erővel toloncolják ki őket, akkor Marokkóban találkoznak és majd egy másik muzulmán országban telepszenek le. Őt és Amédée testvért a rendőrség Algírba vitte. Imádkoztak  a testvéreikért. Elmesél egy történetet arról a napról, amikor elért hozzájuk társaik halálhíre. Vesperást tartottak értük, ahol egy ifjú rendtársuk elkeseredetten kiáltozott fájdalmában. Mosogatás közben Jean-Pierre testvér így szólt hozzá: “Úgy kell megélnünk, mint valami szép, nagy dolgot. Méltónak kell lennünk hozzá.” Megindító vallomása szerint a mártírhalál életük beteljesedése volt, hosszú ideje készültek már rá, veszélyek közepette éltek és készek voltak mindenre.

Beszámol az őket érő támadásokról is. 1993 karácsonyán, nem sokkal a horvátokat meggyilkolása után talpig felfegyverzett katonák törtek be a kolostorba. Biztosították őket arról, hogy nem bántják őket. Christian testvér figyelmeztette őket, hogy ez a béke otthona, ide senki nem jöhet be fegyverekkel. Végül három dolgot kértek: adjanak orvosságot, pénzt és gyógyítsák meg a sebesültjeiket. Christian testvér nem adott sem pénzt, sem orvosságot, csak annyit ígért meg, hogy a sebesültjeik eljöhetnek a rendelőbe, mint mindenki más. Majd figyelmeztette őket, hogy a béke urának születésére készülődnek éppen. Erre elnézést kértek, de figyelmezették őket, hogy visszatérnek még. Ezután a szerzetesek eldöntötték, hogy elmennek. Algír püspöke azonban azt kérte tőlük, hogy ne egyszerre menjenek el, nehogy riadalmat keltsenek az algériai egyházban, ezért csak két testvér távozott. Innentől kezdve elszigetelődtek, nem tartottak több lelkigyakorlatot, és délutántól reggelig zárva tartották a kolostort. Az üldöztetés idején a testvéri kapcsolatok még jobban megerősödtek közöttük. Mindannyian egyetértettek abban, hogy maradnak, de a félelem mindenkiben benne élt. Sok embert vittek el, fenyegettek meg azok közül, akik a kolostor közelében éltek. Így vall a légkörről: “Tudtuk, hogy bármikor megölhetnek. Az volt a szerencsénk, hogy egy közösség voltunk. És az, hogy az élet ment tovább: egyikünk főzött, másikunk kertészkedett, a harmadik az ügyeket intézte. Ez segített megfeledkezni a veszélyről, de este, éjjel azt kérdezgettük egymástól, vajon mi történhet velünk.”

Beszél az elhurcolás éjjeléről is: az őrszobából látta, hogy bejönnek a fegyveresek, és hallotta, hogy a rendfőnököt keresik. Bízott benne, hogy ha megkapják, amit akarnak, el is mennek. Egyszerre csak csend lett, és Amédée testvér kopogtatott a hírrel: elhurcolták a társaikat. Olyan csendben történt, hogy ő maga észre sem vette. Az első kérdés, ami felvetődött benne: “Ha hallottam, láttam volna, hogy elmennek, mit tettem volna, Itt maradtam volna, vagy utánuk mentem volna, hogy velük menjek?”

Azt ő is csak találgatja, kik lehettek az elkövetők, a GIA (Fegyveres Iszlám Csoport), vagy a katonaság. Az őr annyit hallott, hogy az egyik támadó így szólt a másikhoz: „Keress egy kötelet, hadd lássák, ki az a GIA!” Egy rádióadásban a GIA kinyilvánította, hogy rossz szemmel nézi a szerzetesek jelenlétét az emberek között, nem kellene kijönniük a kolostorból és kapcsolatokat teremteniük másokkal. Még folyik a nyomozás arról, mi is történt valójában. Jean-Pierre testvér szeretné megtudni, ki ölte meg őket, és hol vannak eltemetve. Ugyanakkor azt vallja, társaival éppen az történt, amire készültek. Nem vágytak rá, hogy mártírok legyenek, de készen álltak rá: „az élet csak egy átkelés, így vagy úgy, de véget ér. Aztán az Úrhoz jutunk” – jelenti ki meggyőződéssel.

A film példa lehet a keresztények és muzulmánok között kialakított testvéri kapcsolatra. Megmutatja, hogy nem csak felszínes, hanem igazán mély kapcsolatokat is ki lehet alakítani. A muzulmánok között sok nagyon jólelkű ember van: befogadóak, kedvesek. A keresztények számára is példa lehet néhány muzulmán ember Istennel való szoros kapcsolata, napi rendszerességgel gyakorolt imádsága.

A riporter arra is rákérdezett a Marokkóban élő szerzetesnél, hogyan értékeli a napjainkban keresztényeket sújtó muzulmán támadásokat. Jean Pierre testvér válasza egyértelmű volt: a szélsőségesek teszik ezt, az igazi muzulmánok nem vállalnak velük közösséget. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartja, hogy jobban meg kellene ismernünk egymást: „ha az erőszakosokon keresztül érzékeljük egymást, ez azt a tendenciát erősíti, hogy mindenki a saját csoportjához tartozzon csak és féljen a másokkal való kapcsolattól. A megoldás az, ha ápoljuk a barátságot, még annak az árán is, hogy esetleg becsapnak minket.” Nem lehet mindig kölcsönösségről beszélni: „A hitért kockáztatni kell!... Tudnunk kell, hogy gyakran fogunk veszíteni. De előfordul, hogy viszonzást kapunk. Ekkor valósul meg a kölcsönösség, és egymás kölcsönös elismerése messzire vezethet.” Fontosnak tartja Christian de Chergé gondolatát, amely szerint a remény legyőzhetetlen, életben kell tartani minden körülmények között.

Magyar Kurír

(tzs)