André Vingt-Trois: Ne engedjünk a gyűlöletnek a megpróbáltatások idején

Mintegy másfél ezren gyűltek össze a párizsi katedrálisban, hogy szentmisében emlékezzenek a dzsihadisták által megölt lelkipásztorra, egyben válaszokat keressenek Istennél az esettel kapcsolatos égető kérdésekre.

Rendkívül szigorú biztonsági intézkedések keretében zajlott a szertartás, amelyen a francia püspöki konferencia tagjai, a helyi politikai elit legfontosabb képviselői is megjelentek: ott voltak François Hollande jelenlegi, valamint Nicolas Sarkozy és Valéry Giscard d'Estaing korábbi államfők, Manuel Valls kormányfő, Gérard Larcher, a Francia Szenátus elnöke, Claude Bartolone, a Nemzetgyűlés elnöke.

Hölgyeim és Uraim, Testvéreim,

1. Uram, elhagytál minket?

„Bizony, olyan vagy számomra, mint a csalóka patak, melynek nem állandó a vize!” (Jer 15,10.16-21)

A jelenlegi, szörnyű helyzetben hogyan ne könyörögnénk mi is Istenhez úgy, amint Jeremiás próféta tette az őt érő támadások közepette? Hogy ne fordulnánk Istenhez, magyarázatot követelve Tőle? Az Istenhez való kiáltás nem a hit hiányának a jele! Ellenkezőleg: ez a vele való párbeszéd folytatása, az Ő szólítása éppen abban a pillanatban, amikor az események, úgy tűnik, kétségessé teszik az Ő mindenhatóságát és szeretetét. Ez az újbóli megvallása a Belé vetett hitünknek, a bizalmunknak abban a szeretetben és irgalomban, amely fiában, Jézus Krisztusban testesült meg.

Akik egy vallás köntösébe burkolják gyilkos tetteiket, akik a halál istenét akarják hirdetni nekünk – egy olyan istent, aki örömét leli az emberek halálában, és azoknak ígéri a paradicsomot, akik az ő nevében ölnek –, ezek a személyek hiába remélnék, hogy az emberiség elfogadná ezt a tévképzetet. A reménynek, amit Isten írt az ember szívébe, neve van. Úgy hívjuk: élet. A reménynek arca is van: Krisztus, aki feláldozta életét azért, hogy az emberek élete bőségben legyen. Ennek a reménynek terve van: az emberiség egységbe kovácsolása, de nem kivégzések által, hanem meggyőződés és a szabadságra való meghívás által. Ez az a remény, amely megpróbáltatások közepette sem engedi, hogy a reménytelenség, a bosszú és a halál ösvényein járjunk.

Ez a remény kísérte Jacques Hamel atya szolgálatát, amikor az Eucharisztia ünneplése közben kegyetlenül kivégezték. Ez a remény élteti a keleti világ keresztényeit, amikor az üldözések elől menekülniük kell, és inkább megválnak mindenüktől, minthogy a hitüket megtagadják. Ez a remény tölti be fiatalok százezreinek szívét, akik Krakkóban Ferenc pápa köré összegyűltek. Ez az a remény, amely lehetővé teszi számunkra, hogy ne engedjünk a gyűlöletnek a megpróbáltatások idején.

Vallási meggyőződéstől függetlenül minden ember szívében ott él a hit, hogy az ember létezése nem pusztán valamiféle evolúciós véletlennek köszönhető, amelynek elkerülhetetlen velejárója a pusztulás, a halál. Ez a hit súlyosan megsérült Saint-Étienne-du-Rouvray-ban, ám ugyanennek a hitnek köszönhető, hogy ellen tudunk állni a nihilizmus kísértésének, a halál ízének. E meggyőződés kegyelme, hogy képesek vagyunk nem belesodródni az összeesküvések tébolyába, és nem hagyjuk társadalmunkat a gyanúsítgatások mételyében elfekélyesedni.

Bűnbakok keresésével nem egyesítjük az emberiséget. Vitákból és verbális erőszakból álló virtuális világ megalkotásával nem járulunk hozzá a társadalmi egységhez, sem a szociális kapcsolatok élővé válásához. A virtuális erőszak észrevétlenül, ám ténylegesen igazi gyűlöletté alakul, amely az előrehaladás eszközének a rombolást láttatja. A szavak harca túl gyakran végződik azzal, hogy az egymáshoz viszonyulás módja a hétköznapivá váló agresszió lesz. Bizalomra épülő társadalom kizárólag olyan párbeszéd által tud kialakulni, amely során a különbségek megértésre és meghallgatásra találnak.

2. Félelem, hogy mindent elveszítünk

A válság, amin társadalmunk keresztülmegy, könyörtelenül szembesít bennünket azzal az ismételten előkerülő kérdéssel, hogy mit tartunk jónak, a legértékesebbnek önmagunk számára. Sokszor úgy beszélünk az értékeinkről, mint valami kincsekről, amelyekért ki kell állnunk, bármi áron. Kevesebbet foglalkozunk ezen értékek tartalmával, ami igen sajnálatos. A társadalmunkkal szembeni bizalmatlanság – valamint a gyűlölködés és erőszak egyre elfogadottabbá válása – jórészt abból a gyanúból táplálkozik, hogy a magunkon számonkért értékek erősen vitathatóak, és vitatkozni is kell róluk. Visszaidézve az imént hallott evangélium szavait: milyen kincs van elrejtve az emberi történelem mezején, miféle igazgyöngyöt örököltünk? Melyek azok az értékek, amelyekért készek vagyunk eladni mindenünket, hogy megszerezhessük vagy megtarthassuk őket? Talán végül a támadóink segítenek felismerni azt, amiért ki kell állnunk?

Mikor egy társadalomnak nincs olyan egységes célja, amely méltó arra, hogy a közös energiákat megmozgassa, ugyanakkor az ügy érdekében a közösség tagjai komoly áldozatokat vállaljanak és lemondjanak a saját érdekeikről, akkor a társadalom egyszerűen érdekközösséggé degradálódik, amelyben minden csoport a saját ízlését és ambícióját helyezi előtérbe. Akkor pedig jaj a hatalom nélkülieknek, akik egyik csoporthoz sem tartoznak, akiknek nincs eszközük, hogy nyomást gyakoroljanak! Pusztító eszközök nélkül nem nyerhetnek semmit, mert nem tudják megmutatni a nyomorúságukat. A mohóság félelemmel párosul, hogy megvédjék és gyarapítsák az előjogokat és a kivételezettek biztonságát bármi áron.

Szükséges-e felsorolni közös félelmeinket? Ha nem tudjuk legyőzni őket, de legalább megnevezünk néhányat, az rávilágít arra, hogy milyen időket élünk. Kétségkívül igaz, hogy az emberiség történetében sosem volt ilyen jólét, sosem volt ilyen kényelmes és biztonságos az élet, mint manapság Franciaországban. Az idősebbeknek azonban nem kell messzire visszagondolniuk, hogy felidézzenek nyomorúságos időket – egyetlen generáció elég ehhez. Megannyi megtermelt és elosztott dolog, még ha az elosztás nem is igazságos, megannyi életünket megkönnyítő eszköz sem akadályozza meg, hogy az aggodalom kikezdjen bennünket. Vajon azért félünk ennyire, mert sok a veszítenivalónk?

Az atom, az ózonréteg, a globális felmelegedés, a szennyezett élelmiszerek, a rák, az AIDS, a nyugdíjak bizonytalansága, az idősek utolsó éveikben való támogatása, a gazdaság alávetve a pénzügyi szereplők játszadozásainak, a munkanélküliség veszélye, a családok instabilitása, aggodalom a csecsemők egészségéért, vagy aggodalom magukért a születendő gyermekekért, aggodalom, hogy nem sikerül integrálni a fiatalokat, a droghasználat terjedése, a növekvő társadalmi erőszak, ami tönkretesz, feléget, letarol, az elvakult gyilkos autóvezető… Itt megállok a felsorolásban, mert Önök is tudják folytatni saját félelmeikkel. Hogyne gyengítené az egészséges nőket és férfiakat ez a túlzás? A valóság eltúlzása az, amit a hírekben mutatnak nekünk nap mint nap. A média túlzása, ami a való életet afféle propagandával váltja fel, ami mellett az elmúlt századok prédikátorainak poklában tanyázó rémségek már csak ártatlan gyermekmesék alakjai.

Miért csodálkoznánk azon, hogy korunk egy „menedék-szindróma” kifejlődésének tanúja? Atombiztos bunker a gazdagabbaknak, a tujasövény menedéke a szegényebbeknek, a zárak, biztosítások menedéke, közbiztonság mindenáron, hajtóvadászat a legapróbb hiba felelősei után, egyszóval az összes lehetséges módon bezárkózunk. Meg vagyunk győződve róla, hogy nekünk sikerülhet, ami az erődített városoknak és várkastélyoknak nem. Megakadályozzuk a sóvárgást és a lopást, azt, hogy a szegények elvegyék, ami a miénk; megakadályozzuk, hogy a Föld minden népe hozzánk jöjjön. A falak védelme, a határok védelme, a csönd védelme. Legfőképpen ne bosszantsunk fel másokat, ne szítsunk konfliktusokat, agresszivitást, sőt, erőszakot meggondolatlan javaslatokkal, vagy egyszerűen olyan véleményeket kifejezve, amelyek nem azt a képet mutatják, hogy egységes véleményen vagyunk mindenkivel.

A szülők hallgatása gyermekeik előtt, és a közös értékek átadásában lévő zavar. Az elit hallgatása az erkölcsi devianciával szemben és a deviancia legalizálása. A tartózkodással szavazók hallgatása. Hallgatás a munkahelyen, hallgatás otthon, hallgatás a városban. Minek is beszélnénk? A sok félelemből összeáll a kollektív félelem, és a félelem magába zár. Arra indít, hogy elrejtőzzünk és rejtegessünk.

Ehhez a lappangó aggodalomhoz adódik hozzá most az elvakult támadások borzalmának fenyegetése. Honnan merítsünk erőt, hogy szembenézzünk a veszélyekkel, ha nem támaszkodhatunk a reményre? Nekünk, akik hiszünk Jézus Krisztusban, a remény az Isten szavába vetett bizalom, amit a próféta is kapott és továbbad: „Harcolnak majd ellened, de nem bírnak veled; mert én veled vagyok, hogy megszabadítsalak és megmentselek téged – mondja az Úr. – Megmentelek téged a gonoszok kezéből, és megváltalak az erőszakosok markából!” (Mt 13,44-46.)

„Mert te, Isten, oltalmazóm vagy nekem: Istenem, én irgalmasságom!” (Zsolt 58)

Ámen!

Fordította és lektorálta: Harazin Dorottya, Pálfalvi Attila, Pálfalviné Wacha Orsolya, Gégény István

Forrás: Paris.catholique.fr

Fotó: La-croix.fr

Magyar Kurír