Andrea Tornielli: Ferenc pápa élete, eszméi, szavai

Tornielli korábban Rómában találkozott néhányszor Buenos Aires egykori érsekével, interjút is készített vele, s mint írja, mindig megérintette „hitének mélysége, alázata, szívhez szóló szavai, melyek képesek voltak megéreztetni Isten ölelő irgalmát.”  Találkozásaik végén Jorge Mario Bergoglio ugyanazt kérte tőle mindig, mint amit a megválasztása napján a Szent Péter téren összegyűlt tömegtől, hogy imádkozzon érte.

Mindannyiunk életében vannak sorsdöntő pillanatok, amikor Isten teljesen egyértelműen megmutatkozik számunkra, csak mi nem mindig veszünk erről tudomást. Az olasz származású szülőktől, de már Argentínában született Bergoglio számára ilyen nap volt 1953. szeptember 21-e. Ebben az időben szerelmes kamaszként, egy az Actio Catholicában dolgozó lányhoz vonzódott. Barátaival úgy tervezte, hogy együtt ünneplik meg a Diákok Napját, s ő táncolni fog a szerelmével. Ám az események nem várt fordulatot vettek. Az ifjú Jorge betért plébániatemplomába, a San José de Flores-templomba, s ott talált egy papot, Duarte atyát, akit korábbról nem ismert, de akiből mély lelkiség sugárzott. Jorge úgy döntött, hogy meggyón nála. S e gyónás közben felfedezte magában szerzetesi, papi hivatását, ráébredt, hogy hivatása van. Egy interjúban így emlékszik erre az életét alapvetően meghatározó élményre: „E gyónás közben valami ritka dolog történt velem, nem tudom megmondani, hogy mi, de valami, ami megváltoztatta az életemet. Azt mondanám, mintha valami meglepetés ért volna, miközben behunytam a szememet… egy találkozás meglepetése és ámulata volt, mert tudatosodott bennem, hogy valaki vár rám… Ettől a pillanattól Isten számomra azzá vált, aki előttem jár. Az ember keresi Őt, de elsőként Ő keres téged. Az ember találkozni szeretne vele, de Ő megelőz minket, elénk jön.”

Az ifjú Jorge azonban nem lépett azonnal e meghívás után szemináriumba, addig még négy év telt el. A döntést meghozta, de „őrizte, melengette, nevelte a szívében.” Közben huszonegy éves korában életveszélyes tüdőbetegséget kapott, amelynek következtében el kellett távolítani jobb tüdeje felső részét. A kórházban fekvő Bergogliót nem nyugtatták meg rokonai, barátai vigasztaló szavai, hogy hamarosan meggyógyul. Fájdalmak gyötörték, s szenvedéseire ezek a közhelyszerű szavak nem adtak vigasztalást. Ezúttal egy apáca, egy kedves nővér segített, Dolores nővér, aki csak annyit mondott: „Most követed Jézust.” E szavak hatására Bergoglio számára a mindennapos szenvedés is más fényben tűnt fel. Évtizedekkel később úgy fogalmazott, hogy a fájdalom önmagában nem erény, de erényessé válhat attól, ahogyan az ember megéli. „A mi hivatásunk a teljesség és a boldogság, és ezek keresésében a fájdalom a korlát. Éppen ezért a fájdalom jelentését az ember igazán az emberré lett Isten, Jézus Krisztus fájdalma által fogja fel.” A fájdalom megéléséhez a kulcs pedig az, hogy „a keresztet úgy kell tekinteni, mint a fájdalom magvát. A fájdalom enyhítésére tett minden kísérlet csak részben sikeres, ha nem a transzcendenciára van alapozva. A fájdalmat teljességében megérteni és átélni ajándék. Mi több: a teljes élet ajándéka.”  Tornielli szerint ezért is sorolja Ferenc pápa a kedvelt festményei közé Chagall Fehér feszületét: „Nem kegyetlen, telve van reménnyel. Itt a fájdalom a derűvel együtt mutatkozik.” Bergoglio számára a keresztény élet „örömmel tett tanúságtétel, ahogyan Jézus tette.”  
Jorge Mario Bergoglio már Buenos Aires érsekeként is hirdette, hogy az Egyháznak mindenki előtt tárva kell hagynia az ajtót, „Ki kell lépnünk magunkból, ki kell lépnünk a saját, mozdíthatatlannak vélt korlátaink közül, ha ezek akadályt jelentenek, ha eltakarják a horizontot, aki Isten. És ez érvényes a laikusokra is.” Bergoglio számára természetes, hogy teljes mértékben Istenre kell hagyatkoznunk, a szerető Krisztus kegyelmére, „Nem szabad félni attól, hogy csak Isten gyengédségétől függjünk.” 

A könyv szerzője kiemeli, hogy Bergogliónak Buenos Aires érsekeként a népéhez, különösen a kevésbé jómódúakhoz, a gyengébbekhez, a szegényekhez, a betegekhez való közelsége érsekségének sajátos jellemzője lett. A szegények püspökének nevezett Bergoglio mindig közel állt a „határon” lévő Egyházhoz, és a nyomornegyedekbe, a barakkvárosokba papokat küldött, gondoskodott képzésükről, segítette és támogatta, de főként látogatta őket. E közelségét és a szegénységről, a társadalmi igazságosságról mondott szavait előbb Nestor Kirchner kormánya, majd felesége a politikai világnak szóló szemrehányásként értelmezte, s ha lehetett, kerülte a vele való találkozást. A leendő pápa kendőzetlen nyíltsággal beszélt az argentin fővárosban egyes helyeken uralkodó állapotokról: „Buenos Airesben a rabszolgaságot még nem törölték el. Itt vannak még olyanok, akik úgy dolgoznak, mint a rabszolgák.” Főpásztorként Bergoglio párhuzamot vont a bibliai bálványimádás és napjaink spekulatív gazdaságpolitikája között, emlékeztetve rá: amikor Mózes felment a hegyre, hogy átvegye Isten Törvényét, a nép a bálványimádás bűnébe esett, elkészítették az aranyborjút. „A pénz jelenlegi imperializmusának is félreismerhetetlenül bálványimádás jellege van. Nagyon különös, hogy a bálványimádás mindig együtt jár az arannyal. És ahol bálványimádás van, ott kiiktatják Istent és az Isten képmására teremtett ember méltóságát.” Ennek következtében pedig az új imperializmus „megfoszt épp a munkától, amelyben kifejeződik az emberi méltóság, az emberi kreativitás, amely Isten kreativitásának képmása. A spekulatív gazdaságnak nincs szüksége többé a munkára, nem tud vele mit kezdeni. A pénz bálványát szolgálja, amely létrehozza önmagát. Éppen ezért gátlástalanul munkanélkülivé teszi a munkások millióit.”

Ferenc pápa azonban óv attól, hogy az Egyház segélyszervezetté alakuljon át. Ennek veszélyére figyelmeztetett idén március 14-én, katolikus egyházfőként elmondott első szentbeszédében: „Igyekezhetünk előre az úton, sok mindent építhetünk, de ha nem valljuk Jézus Krisztust, nem jutunk semmire. Lehet belőlünk Segélyszervezet = Nem Kormányzati Szerv, de nem lehet belőlünk Egyház, Krisztus Menyasszonya.”

Ferenc pápa a – „Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem, ami ezeknél több a gonosztól van” (Mt 5,37) – szellemében hirdeti: „Ha valaki nem vallja meg Jézus Krisztust, az ördög világiasságát vallja, a gonosz lélek világiasságát vallja.”

Idéz a könyv írója Ferenc pápának a legelső Úrangyalán elmondott beszédéből, amelyben a Szentatya figyelmeztetett: kérjük a kegyelmet, hogy ne fáradjunk bele a bocsánatkérésbe, mert Krisztus „soha nem fárad bele a megbocsátásba.” Andrea Tornielli szerint „Isten soha nem fárad bele a visszafogadásba és a megbocsátásba, feltéve, hogy beismerjük: rászorulunk a megbocsátására. Ferenc pápa eme egyszerű és mély szavai olyanok, mint az oxigéndús levegő sokak számára. Azért, mert egy olyan Egyházat képviselnek, amely nem hánytorgatja fel az embereknek törékenységüket és sebeiket, hanem az irgalmasság gyógyszerével gyógyítja őket.”  Az új pápa azzal is tisztában volt mindig, hogy ő is irgalomra szoruló lélek. Még püspökként mondta egyik interjújában: „Az igazság az, hogy bűnös vagyok, akit Isten irgalmassága különös módon szeretett.”

A könyv szerzője idéz a Szentatya beiktatási beszédéből: „A szeretet és gyengédség tekintetével őrizni a teremtést, minden férfit és nőt, azt jelenti, hogy megnyitjuk a remény horizontját, a felhők között utat nyitunk a fénynek, és elhozzuk a remény melegét!” Andrea Tornielli hozzáteszi: „Ezt a gyengéd és irgalmas tekintetet ismeri fel az új pápa arcán nagyon sok ember szerte az egész világon” (Szent István Társulat 2013.).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír