Anselm Grün: Mit akarok? – könyvajánló

Grün atya rámutat: életünk során folyamatosan döntenünk kell arról, hogy áldozatok legyünk-e, vagy magunk alakítsuk az életünket. Minden nap új kihívás elé állít bennünket, s hatalmunkban áll az élet mellett vagy ellen dönteni. A szerző emlékeztet rá, hogy Isten már a zsidókat is az élet és halál közötti döntés elé állította: „Életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy életben maradj” (MTörv 30,10). Amire törekednünk kell, hogy „minden pillanatban Isten mellett döntsünk, olyan élet mellett, amely megfelel Isten akaratának.” A hit azt jelenti, hogy Isten számomra nyújtott lehetőségei mellett döntök; azáltal pedig, hogy engedelmeskedem az Ő elvárásainak, „jelenvalóként tapasztalom meg Istent, olyasvalakiként, aki együtt járja velem az utat, és egzisztenciám egyre újabb lehetőségeit nyitja meg –, s vele közös világunk új lehetőségeit is.” Ha a lelkünkben meghallott belső ösztönzés mellett döntünk, akkor megtapasztaljuk Isten jelenlétét és segítő közelségét. „Maga a döntés teremti meg Isten megtapasztalásának terét.”

Anselm Grün bőségesen merít az evangéliumokból, hangsúlyozva, hogy a döntés témája elsősorban a boldogságmondásokban és a jajkiáltásokban jelenik meg (Lk 6,20–26). Szerinte a négy boldogságmondással és a négy jajkiáltással Lukács azt akarja tudatni velünk: „Döntened kell, hogy boldog és szerencsés akarsz-e lenni, vagy kárt okozol magadnak!” S azt mondja: „teljesen mindegy, hogy milyen helyzetben vagy, szegény vagy-e, vagy gazdag, egyiket se tartsd sokra! Minden helyzetben az a fontos, hogy Isten mellett dönts. Csak ekkor lesz sikeres az életed. Ne pihenj gazdagságod vagy vallásosságod babérjain, hanem minden pillanatban dönts Isten mellett! Válaszd azt az utat, amelyik valóban az életre visz!”

A könyv bencés szerzője figyelmeztet: döntésünkkel elkötelezzük magunkat, de bizonyos értelemben szűkítjük az esélyeinket, hiszen ezáltal le kell mondanunk más lehetőségekről. Korunk emberének nehéz ezt lelkileg feldolgoznia, mert szíve szerint minden kaput nyitva hagyna. „Ám az az ember, aki nem dönt, és nem kész arra, hogy tartsa magát a döntéseihez, formátlan marad. Nem fejlődik. Aki minden kaput nyitva tart, egyszer csupa zárt kapu előtt fog állni… Az ember lényegéhez tartozik, hogy döntéseivel lehorgonyozza magát, és hogy ily módon alakítja ki történetét.”

Anselm Grün azonban arra is felhívja a figyelmünket, hogy abszolút biztos döntés nem létezik, minden elhatározás viszonylagos. Képtelenek vagyunk előre megmondani, hogy mi vár ránk a választott úton, ezért be kell érnünk életünk és döntéseink viszonylagosságával. Aki szüntelenül attól retteg, hogy döntéseivel hibát követ el, az egyre képtelenebbé válik a döntésre. A hit kegyelme azonban ekkor is segítségünkre van, elképzelhetjük, hogy Isten, a mi mennyei Atyánk tartást ad nekünk, s így lesz bátorságunk kezünkbe venni az életünket, döntéseink révén is, sőt, éppen azok által.

Rendkívül fontos egy-egy döntés meghozatalában az imádság. Ha döntéshelyzetben imádkozunk, attól Isten még nem veszi le vállunkról a döntéssel együtt járó felelősséget, nem mondja meg világosan, hogyan cselekedjünk, de a csöndben megfigyelhetjük, milyen ösztönzések alakulnak ki bennünk. Ha pedig valamelyik alternatíva „Isten színe előtti megfontolásakor” mély békét érzünk, akkor ez mindig annak a jele, hogy Isten azt akarja, döntsünk annak megfelelően. „Ami békét, szabadságot, elevenséget és szeretetet” ébreszt bennünk, az mind megfelel Isten hangjának. Ami viszont félelmet kelt a lelkünkben, és túlterhel, „az inkább saját perfekcionizmusunknak felel meg, a felettes énünknek, amely mindig tökéletes megoldást vár el tőlünk.” Ám az is előfordulhat, hogy nem belső békét érzünk, hanem a késztetést: „Tedd ezt!”

Ugyanez a folyamat zajlik le olyankor is, ha az életünket érintő nagy döntésekről – párválasztás, foglalkozás választása vagy megváltoztatása, lakhelyváltoztatás, házasság nélküli út választása – van szó. Elképzeljük a kétféle alternatívát, s ahol „több békesség, elevenség, szabadság van, és ahol több szeretet áramlik”, oda szól a meghívásunk, hogy amellett döntsünk. Ha viszont valamelyik lehetőség esetén „a félelmek és az aggodalmak” vannak túlsúlyban, akkor az annak a jele, hogy az nem a mi utunk. Annak eldöntéséhez pedig, hogy honnan származnak a gondolatok, építhetünk lelkünk rezdüléseire, arra, hogyan reagál a különböző gondolatokra, érzésekre. Az Istentől jövő gondolatok békét, szabadságot, elevenséget és szeretetet eredményeznek bennünk. A démonoktól származó gondolatok, érzések viszont félelmet és szorongást váltanak ki. Ilyenkor túlterheltnek, feszültnek, szétszórtnak érezzük magunkat, képtelennek arra, hogy felelős döntést hozzunk.

Anselm Grün arra is felhívja figyelmünket, hogy döntéseinkkel „felelősséget vállalunk a jelen pillanatért, de egyszersmind a jövőért is. Olyan teret hozunk létre, amely kedvez a növekedésnek. Vállaljuk a felelősséget önmagunkért, testünkért és lelkünkért, és vállaljuk a felelősséget a körülöttünk élő emberekért is.” Ennek a felelősségnek azonban természetesen határai is vannak. Mi csak a saját döntéseinkért vagyunk felelősek, az, hogy cselekvésünk nyomán miképpen döntenek a körülöttünk élők, az az ő felelősségük. Vannak, akik mindenért felelősnek érzik, és ezzel túlterhelik magukat. Tudnunk kell azonban úgy viselni másokért a felelősséget, hogy közben meghagyjuk nekik a felelősség rájuk eső részét, mérlegelnünk kell, meddig terjed a felelősségünk másokért, és mikortól kell a másik személyt felelősnek tekintenem sorsa alakulásáért.

Felelősségünk egyúttal azt is jelenti, hogy döntéseinkkel hatunk a világra. Az általunk elkövetett cselekedetek, belőlünk áradó jó vagy rossz gondolatok, érzelmek meghatározzák környezetünket. „Nem mindegy, hogy agresszív és destruktív gondolatokat forgatunk-e magunkban, vagy azon dolgozunk, hogy összhangban legyünk önmagunkkal. Mindazzal, amik vagyunk és amit teszünk, nyomot hagyunk a világban, és ez a nyom meghatározza a világot. Amit teszünk és amit gondolunk, összekapcsol bennünket a többi emberrel.”

Ezért a feladatunk az, hogy emberibbé és szeretetteljesebbé tegyük a világot. Anselm Grün emlékeztet Szophoklész Antigonéjának egyik mondatára: „Az én vezérem szeretet, nem gyűlölet.” Hozzáteszi: ennek szellemében kell élnünk az életünket, meghoznunk döntéseinket, csak ekkor leszünk áldássá környezetünk és a makrovilág számára egyaránt. Ha viszont a gyűlölet mellett döntünk, akkor a gonosz és a rossz terjedését segítjük elő a világban.

Kitér a szerző arra is, hogy sok olyan hívő emberrel találkozott, akik nem merik vállalni a vezetői pozíciót, attól félve, hogy főnökként csak a karrierjükkel törődnének. Ezért inkább szerényen meghúzódnak. Ám Grün atya számára egyértelmű, hogy a karrier önmagában egyáltalán nem rossz dolog, hiszen a nagyobb felelősséggel együtt nagyobb ráhatásunk is lehet a dolgok alakulásra. A nagyobb hatalom azzal is együtt jár, hogy a vezető személy azt embertársai javára is fordíthatja. Ezért „ahelyett, hogy mindenestül elítélnénk, illetve visszautasítanánk a hatalmat és a karriert, inkább arra kellene felhasználnunk, hogy azokon keresztül éppen Jézus lelkületét adjuk át a környezetünknek. Hatalmam gyakorlásával Jézus szellemében szolgálom az embereket.”   

A könyv szerzője arra is figyelmeztet, nem elsőrendű szempont az, hogy döntésünk következményei mindig boldoggá tesznek-e majd bennünket. „A lényeg, hogy bízunk-e abban, hogy ezen az úton belsőleg előbbre jutunk, hogy ez az út az átalakulás útja, amelyen haladva egyre közelebb jutunk saját igazságunkhoz, ahhoz az egyszeri és eredeti alakhoz, amelyet Isten elképzelt rólunk” (Bencés Kiadó, 2012.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír