Az ember, akit Ferenc pápa átölelt

„A mennyországban éreztem magam. Egy percig sem gondolkodott rajta, hogy megöleljen-e – hangsúlyozta Riva –, a szívem olyan gyorsan vert, hogy azt hittem, meghalok. Nem vagyok fertőző, de ezt ő nem tudta, mégis megsimogatta az arcomat, és semmi mást nem éreztem, csak a szeretetét.”

Az 53 éves Vinicio Riva az észak-olaszországi Vicenzából származik. A neurofibromatózis, melyben szenved, genetikus betegség, melyet édesanyjától örökölt: fájdalmas kinövések borítják egész testét.

Vinicio Riva hibátlan bőrű kisfiú volt, kamaszkorában kezdték ellepni a bőrkinövések. Egy komoly szerelmi csalódás után többször nem próbálkozott, bár most is vágyna rá, hogy megismerjen valakit, aki hasonló problémával küzd; a kórházi kezelések alkalmával rendszeresen virággal lepi meg a nővéreket, és szereti a romantikus regényeket.

Nővérével él, aki a betegség egy jóval enyhébb formájában szenved. Mindkettőjüket nagynénjük támogatja: kipótolja kevéske rokkantnyugdíjukat, és elkíséri őket szinte mindenhová, mert az ő társaságában nagyobb biztonságban érzik magukat. A nagynéni a Vatikánba is elkísérte unokaöccsét.

Vinicio Riva, Caterina Lotto a nagynénje (középen) és nővére Morena

Ijesztő külseje miatt sok elutasításban, megaláztatásban volt része: előfordult, hogy egy egész busz szeme láttára szégyenítették meg, és senki sem kelt védelmére. A gyermekes anyák sokszor  átmennek az utca túloldalára, ha meglátják őt. A faluban szerencsére megszokták a külsejét,  és kedvesek hozzá az emberek; barátaival, a régi osztálytársakkal is rendszeresen találkozik, és nagy focirajongó.

Riva így emlékszik vissza a Ferenc pápával való találkozásra: „Odajött az oltártól, hogy köszöntse a betegeket, majd szó nélkül átölelt. Úgy éreztem, hogy a szívem szinte elhagyja a testemet. Nem szólt semmit, de a hallgatás gyakran beszédesebb. Először kezet csókoltam neki, míg ő a másik kezével a fejemet és a sebeimet simogatta. Aztán magához húzott és erősen átölelt, majd megcsókolta az arcomat. A fejem a mellkasán nyugodott, amíg a karjaiban tartott. Nem sokkal lehetett több egy percnél, de számomra egy örökkévalóságnak tűnt.”

Magyar Kurír
(vn)