Az én szerzeteseim: az Orsolya rendi apácák

1943-ban kezdtem tanulmányaimat a kisvárdai Szent Orsolya-zárdában. Az ott töltött öt év emléke  86 évesen is megszépíti napjaimat.

1948-ban mi voltunk az utolsó évfolyam, akik a zárdában végeztünk. 53-an voltunk, ma 19-en élünk és tudunk egymásról.

A Szent Orsolya Rendet Merici Szent Angéla alapította Olaszországban az 1500-as években. Magyarországra 1676-ban jöttek. Bennünket a nővérek Szent Angéla 1539-ben megfogalmazott intelmei alapján neveltek:

„A máterek nevelőmunkája szeretetteljes legyen. A félénkeket és bátortalanokat törekedjetek felemelni. A nevelők között egység legyen. Igyekezzetek a növendékeket alaposan megismerni. Törekedjetek velük közvetlen kapcsolatot teremteni. Mindegyikőjüket egyformán szeressétek. Szelíd és jóságos kézzel vezessétek őket, ne parancsolgatva vagy szigorúsággal!”

Ezeket az intelmeket mi csak később ismertük meg, és akkor értettem meg, hogy honnan merítették azt az óriási önfegyelmet, amit mi természetesnek éltünk meg.

Ott hangos, szigorú figyelmeztetés soha nem hangzott el. Ha valamit észrevettek, azt személyesen csak az illetővel beszélték meg. Ha olyan hiba volt, ami másoknak is tanulság lehetett, azt a nappaliban közölték velünk. Az elkövetőt sohasem bélyegezték meg.

Egy példa: Máter Orsolya, az intri (bentlakás) mesternője egyszer szót kért. „Az előbb a folyosón egy jókedvű lány így kiáltott fel: »Olyan jót röhögtünk.« Nagyon megdöbbentem, ezt a szót egy fiatal, intelligens lány nem ejtheti ki, röhögni a lovak szoktak.” Ezt a szót aztán soha nem ejtettem ki, csak ha példaként elmeséltem.

A misebor története:

Zsong a folyosó, háló, nappali. Február eleje, szénszünet után érkeztünk meg, tizenhatan voltunk intristák. Erzsi abasári volt, két fiútestvérével szekérrel jött, egy hordó misebor volt a derékban. Így szólt: „Kerítsetek üveget, kancsót gyorsan, addig szívjunk bort, míg a máterek át nem veszik!” Hárman mentek, sikerült. Elő a fogmosópoharakkal, mert ivópoharunk az ebédlőben volt, egy másik épületben. Nagyon finom, könnyű, félédes bor volt. A mosdóba mentünk, ott gyorsan kellett inni, én két pohárral fogyasztottam. Kis idő múlva könnyűnek és felszabadultnak éreztük magunkat. Én hideg vízzel lezuhanyoztam, így valamelyest tudtam tartani magam. Ez délután történt.

Lefekvéskor jól magunkra húztuk a takarót, és megegyeztünk, hogy mindenki alszik, ha jön Máter Ágnes áldást osztani. Lefekvéskor ugyanis mindenkitől személyesen köszöntek el. Máter Ágnes felkattintja a villanyt, erre Bori felül, és önfeledten elkiáltja magát: „Kisütött a nap!” Mindenki kuncog, nevet, Máter Ágnes csodálkozik, és a végén kibújt a szög a zsákból... Szegény szóhoz sem tudott jutni, csak azt mondta, mindenki feküdjön le, és lekapcsolta a villanyt. Ijedten sietett a Tisztelendő Anyához. Volt is miről tanácskozniuk, de megoldották. Másnap reggel minden ment a megszokott rend szerint. Senki nem szólt hozzánk, eltelt már egy hét is, kezdtünk megnyugodni.

Eljött február, a farsang. A tornateremben farsangi mulatság, és a csúcs: a Bessenyei-fiúgimnázium 7–8. osztályos tanulói eljöhettek a bálba. Mi már teljes nyugalommal vártuk a nagy napot.

Előző nap Máter Ágnes bejelentést közölt a nappaliban: a Tisztelendő Anya úgy döntött, hogy a harmadévesek nem jöhetnek a farsangi bálba. Hidegzuhany volt ez mindenkinek.

Így fegyelmeztek. Igaz, hogy mi ezzel legendát csináltunk.

Úgy fegyelmeztek, hogy személyesen nem aláztak meg senkit.

Folytatása is következett: negyedévesek voltunk, és Máter Orsolya volt az internátus vezetője. Egy szép tavaszi délutánon odaszólít bennünket az udvaron: „Hogy is volt az a miseborral?” Harsányan meséljük neki, mire ő: „Meg lehetne ismételni azt már, ha Erzsiék küldenének egy kishordót”. Meg is érkezett, egy szombat délután az ebédlőben fel is bontottuk. Máter Orsolya is benézett hozzánk. Ilyenek voltak a nővérek!

Mindig volt velünk egy nővér, még a szabadidőben is. Nagyon tiszteltük őket.

Mi, növendékek soha nem veszekedtünk egymással, nem volt kiváltó ok, egyformán részesültünk a szilencium fegyelmében vagy a szabadság sokszínűségében. Öt holdon terült el az intézmény, az internátus mögött nagy kert, lugas, utak, és mi szabadidőnkben korlátlanul úgy járhattunk-kelhettünk benne, mintha az otthoni kertünk lenne.

A nővérek nagyon nyitottak voltak a világra.

Például IV. évtől megengedték, hogy az udvarlóinkkal levelezzünk. Szilencium alatt Máter Orsolya odahív: „Válaszoltál már Lalinak?” „Még nem.” „Tanóra végére itt legyen a levél.” Persze nyitva adtuk le és nyitva kaptuk még a szülői levelezést is. Ez volt a rend.

A szervezettségről: még a lábtörlőnek is megvolt a számozott helye. Mindenkinek íróasztala volt. A kabát sohasem kerülhetett a nappaliba a székre ledobva, mert a folyosó két nagy fogasán ott volt a 21-es számú akasztó, ami csak az enyém volt. Mindig pohártiszta volt minden. A kedvesnővérek takarítottak úgy, hogy mi észre sem vettük.

A rendszerváltás után Kisvárdán tartottuk a találkozónkat. Az utódiskola igazgatója megkért bennünket, hogy a ballagás napján jöjjünk össze, és vegyünk részt az ünnepségen. Sötétkék szoknya, fehér blúz, vállunkon a tarisznya, Máter Ágnes vezetésével még az 55 éves érettségi találkozót is így ünnepeltük.

Szép volt, igaz volt!

„Tápláltad tovább bennem az erőt,
Szeretni az embert és küzdeni
S hűn állni meg Isten s ember előtt.”
(Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba)

Fotó: Szent Orsolya Rend Egri Leánykollégiuma (1950-es felvétel)

Németh Lajosné Csepregi Margit