Az Eucharisztia a közösségben való megerősödés csúcsélménye – Kocsis Fülöp érsek előadása

Kocsis Fülöp előadása elején leszögezte:

A keresztény életben a Lélek nemcsak egy ráadás.

A keresztségben mindannyian megkapjuk a Lelket, de különbség van a keleti és a nyugati rítus között. A keleti kereszténység visszanyúlik az ősegyházi gyakorlathoz, mely szerint a keresztség hármas beavató szentség: hogyha valaki megkeresztelkedik, mintegy a krisztusi életbe beleoltódik, és nyomban szüksége van a Lélekre ahhoz, hogy átjárja a testét-lelkét az isteni vérkeringés. Ehhez szükség van az Eucharisztiára is, hogy ebből táplálkozni tudjon.

A reformátusoknál használt konfirmáció kifejezés kicsit eltolódott értelmezésből fakad, mert náluk nem a Lélek jön és erősít meg, hanem saját maguk erősítik meg a hitüket a konfirmáció során. Mivel a római katolikusoknál elkülönült a keresztségtől a bérmálás aktusa, egyre inkább azt gondoltuk, hogy aki már majdnem felnőttként megbérmálkozik, az még erősebben tud hinni. Így alakult ki és terjedt el a Lélek megerősítő funkciója a hagyományban.

A Lélekkel tudatosan is együtt kell működni. „Nyilván egy csecsemőnél ez nehezen elvárható, de ahogy megy előre az idő, egyre tudatosabbá válik a keresztény emberben ez az összekapcsolódás. Ez a fejlődés nem áll meg életünk során, az emberi élet szerves részeként a Lélek folyamatos fejlődésben van bennünk.

Jó lenne elérni, hogy ahogy megy előre az idő, minél inkább Lélekből éljünk”

– mondta az érsek-metropolita.

Mindannyiunkat a Lélek vezérel, kérdés, hogy mennyire hagyjuk magunkat vezetni általa. A megtestesülés óta azért változott meg az emberiség, mert az áteredő bűntől megrontott közegben is létezett egy olyan ember, akinek tökéletes volt a kapcsolata Istennel. „Mi ezt a Krisztust követjük, próbálunk az ő útján járni. Ő tudja, hogyan kell imádkozni az Atyát megszólítva. Mi vagyunk a fogadott fiak, és a keresztség által Krisztus testvéreivé válunk.”

Ahogy a testvéreknek közös a testük és a vérük, úgy

a keresztény testvéreket is ugyanaz a Lélek járja át, az isteni vérkeringés.

Olyan köteléket hoz létre embertársainkkal az Isten, ami a megtestesüléssel, az Istennel való egyesüléssel azonos léptékű. Azért, mert Krisztus megtestesült, és az ember állandó fejlődési lehetőséget kapott, a cél az átistenülés. Krisztus a fő, mi pedig az Egyház tagjaiként az Ő tagjai vagyunk. Mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk.

Jézus a tizenkét apostolból tudatosan közösséget formált. Amikor ezt mondta: Jobb nektek ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem küldöm el a Lelket – azzal fontos célja volt. Azon a ponton szállt le közéjük a Lélek, amikor a közösségnek már nem Krisztusra, hanem a Szentlélekre volt szüksége. Ezért tekintjük pünkösd vasárnapját az Egyház születésnapjának, mert ekkor született meg az a közösség, amelyet Jézus megalkotott a maga megtestesülésével. Ezt készítette elő még halála és feltámadása előtt, és végül mindez a Lélek leszállásával teljesült be.

Sok szektában és a zsidó kibucokban is próbálnak a külsőségeket lemásolva úgy élni, ahogy szerintük az őskeresztény egyház tagjai élhettek. De azt látjuk, hogy mindeközben nincs igazi együttműködés náluk a Lélekkel. Az ősegyház tagjai nem voltak jobbak, mint mi, csak Lélekből éltek – hangsúlyozta Kocsis Fülöp. Az emberi közösségeket sokszor a közös emberi tevékenység tartja össze. Ezzel szemben

a keresztény közösségeket nem a közös szentmisére való járás, hanem a Lélek fogja össze.

Valójában minden közösséget a Lélek tart össze, hiszen csak a tagok közötti szeretetkapcsolat révén tud jó közösség létrejönni. Amikor arra törekszem, hogy szeressek valakit, valójában azt szeretném, hogy az Isten jelenléte növekedjen bennem. Ilyenkor maga az Isten lesz az, aki bennem szereti a másikat. Itt tudja felülmúlni a hit azt a magától értetődő emberi magatartást, hogy nem tudunk egyformán szeretni mindenkit.

Nagyon fontos, hogy ne csak addig tartsunk ki, amíg visz minket előre a lelkesedés. Imádkozni nem könnyű, ahhoz, hogy az imádkozás állandó erőforrás legyen az életben, állandó kapcsolatot kell fenntartani az Istennel. Nagy ajándéknak is tekinthető, amikor szétszórtságunk miatt nehéz az imádság, mert ilyenkor gyakorolhatjuk a kitartást és az állhatatosságot.

Nincsen rossz imádság, csak akkor, ha abbahagyom: abban a pár percben ott vagyok az Isten színe előtt, időt töltök vele, és sütkérezem a jelenlétében.

Az Oltáriszentség testi ajándék, testi kapcsolódás, amely által erősödhetek a Lélekben is – az Eucharisztia a közösségben való megerősödés csúcsélménye. Nagyon fontos lenne, hogy ezeket a folyamatokat lássuk és a hétköznapjaink részévé tegyük. A mai világban különösen nehéz feladat ez. Jó lenne, ha mindennap lenne pár percünk, amikor csendben vagyunk. Ilyenkor csak figyeljünk arra, amit az Úr tesz velünk, bennünk. Ez szükséges ahhoz, hogy felismerjem, merre vezet az Isten, és ennek eredménye lehet a lelki béke, Krisztus békéje, az Istennel való együttlét békéje. Ez az Istenhez is hozzáköt, és a legteljesebb módon köt hozzá testvéreimhez is a Lélek által.

Az eseményen a budapesti Szent Imre-kápolnához közeli Örmény Katolikus Lelkészség papja, Mashdots Zahtarian örmény nyelven, örmény katolikus rítus szerint mézmegáldást végzett.

Szöveg: Hekler Melinda

Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Magyar Kurír