Az Eucharisztia ünneplése 100.

Te az Atya örökkévaló Fia vagy. A Te Deum laudamus himnusz krisztológiai részének ez a kijelentése a második isteni személy idő előtti, örök méltóságát emeli ki, és ezzel is megerősíti a kiinduló mondat tartalmát: Krisztus, az örök dicsőség királya azért az, akinek dicsőítve mondjuk, mert ő az Atya örökkévaló Fia. A sempiternus (örökkévaló) jelző ugyanakkor kapcsolatban áll olyan krisztológiai témákkal, mint a megtestesülés, a születés, a szenvedés. Mondatunk a gallikán típusú liturgia egyik prefációjába is bekerült: „Te a szentek dicséretében dicsőülsz meg, te az egekben uralkodsz, te a szeplőtelen Bárány, te az Atya örök Fia, te a szentek tündöklése, te a mártírok koronázója vagy.”

Az örökkévaló Fiú tétel valójában összefoglalója annak a hitvalláshagyománynak, amely világosan nyomon követhető a palesztin Caesarea püspöke, Euszébiosz levele óta: „egyszülött fiú, az egész teremtés elsőszülöttje, minden idők előtt az Atyától született, s aki által minden keletkezett” (DH 40). Később Jeruzsálemi Kürillosz is hasonlóképpen fogalmazott: „minden idők előtt az Atyától született igaz Isten” (DH 41).

A latin sempiternus kifejezés világosan nyomon követhető az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásaiban, így Nagy Szent Leó pápa Quam laudabiliter kezdetű levelében, amelyben általánosságban így fogalmaz: „az Atya és a Fiú és a Szentlélek elegyedés nélkül osztatlan, idő nélkül örökkévaló (sempiternus) (…), mert annak, ami örök, a lét mindig a sajátja” (DH 284.285). A Lectis dilectionis tuae kezdetű levelében pedig így ír: „Mikor ugyanis hisszük, hogy Isten mindenható is, Atya is, rámutatunk, hogy vele együtt örökkévaló (consempiternus) a Fiú is. (…) Ugyanő pedig, aki az örökkévaló Nemzőnek örökkévaló egyszülötte, a Szentlélek erejéből és Szűz Máriától született. Ez az időhöz kötött születés ama isteni és örökké tartó születést semmivel sem kisebbítette (…)” (DH 290.291). Végül Leó pápa Licet per nostros kezdetű leveléből idézünk: „Ugyanaz a személy ugyanis örök az Atya részéről és időbeli az anya részéről, a saját erejében sérthetetlen, a mi gyengeségünkben szenvedésre képes” (DH 297).

Később I. Pelágiusz a Humani generis kezdetű levelében így tesz hitvallást: „Hiszek tehát az egy Istenben: az Atyában és a Fiúban és a Szentlélekben: ti. a mindenható, örökkévaló, nem-született Atyában; a Fiúban (…), a Nemzővel egyenlőben, aki egyformán örökkévaló és egyszubsztanciájú” (DH 441).

Magyar Kurír