Az inkvizíció „védelmében”?

A szerző rámutat: négyféle inkvizíció volt a történelem folyamán, a középkori, a spanyol és a portugál állami, valamint a római inkvizíció. A cikkben az olvasható, hogy  Yves Dossat professzor arra a következtetésre jutott: a 13. század közepén az inkvizíció által elítéltek  1 százalékát adták át kivégzésre a világi hatalom kezébe, s 10-12 százalékukat küldték börtönbe. A toulouse-i bíróság a bepereltek 15 százalékát ítélte elzárásra, és 1 százalékát végezték ki. Az inkvizítorokat a püspökök nem igazán kedvelték, Észak- illetve Kelet-Európában, továbbá Angliában és Skandináviában pedig egyáltalán nem is járt a középkori inkvizíció, amely főleg Nyugat-Európára, azon belül is a dél-francia területekre koncentrált a katar eretnekek miatt.

A spanyol (állami) inkvizíció 350 éve során 150-200 ezer embert fogtak perbe, ebből a legnagyobb becslések szerint tízezret végeztek ki. A portugál állami inkvizíció 56 ezer pert indított, kétezer halálos ítéletet hozott, és ennek kétharmadát hajtották végre. Az újkori római inkvizíció (a pápai állam inkvizíciója) elé pedig az idők folyamán 300 ezer vádlott került, ebből 75 ezer esetben indítottak eljárást (a többinél ejtették a vádat), és 1400 személyt végeztek ki. 

A szerző szerint az inkvizícóit részben azért alapította  IX. Gergely pápa, mert attól tartott, hogy a katarok elleni harcában II. Frigyes császár a személyes ellenségeit is elégetteti. A pápa meg akarta menteni azokat, akiket magánérdekből vádoltak eretnekséggel. A koldulórendekre pedig azok feddhetetlensége miatt esett a választása. Miután az inkvizítor megérkezett egy helyre, 15-40 napos bűnbánati-kegyelmi időszakot hirdetett. Ennek során bárki szabadon jelentkezhetett, és minden bűnbánó eretnek bocsánatot nyert, és kiróttak rá némi penitenciát. Ha valaki feljelentés kapcsán került a bíróság elé, megkérdezték, kik az ellenségei, és ha köztük volt a feljelentő, a vádat ejtették. A nem bűnbánó eretnekeket viszont kiadták a világi hatóságoknak, formálisan életük megkímélését kérve, de hát ez valóban csak cinikus formaság volt.

A spanyol inkvizícióval kapcsolatban megjegyzi, hogy annak állami irányítása a pápa nemtetszését is kiváltotta, de a korabeli világi törvénykezéshez képest egyáltalán nem volt olyan kegyetlen, mint  ahogy az a köztudatban él.  Henry Kamen szerint például „valójában az inkvizíció nagyon ritkán alkalmazott kínzást. Valenciában az általam vizsgált hétezer eset mindössze két százalékánál fordult elő a kínzás bármiféle formája, s az sem tartott 15 percnél tovább. Egyetlenegy esetben sem találtam jelét annak, hogy valakit kettőnél többször kínoztak volna.”

A római inkvizícióról a poszt írója hangsúlyozza, hogy annak börtönei messze a kor színvonala felett álltak, a vádlottnak joga volt ágyhoz, asztalhoz, mosdási lehetőséghez, törülközőhöz, hetente kétszer friss ágyneműhöz, tiszta ruhához és rendszeres ellátáshoz.  Itáliában előszeretettel próbálták áttetetni ügyüket az emberek a világi bíróságtól az inkvizícióhoz, mivel kiszámíthatóbb és emberségesebb bánásmódra, valamint enyhébb ítéletre számíthattak. Mindhárom újkori (spanyol, portugál, római) inkvizíció ugyanis központosított, bürokratikus szervezet volt, mindenről jegyzőkönyvet vezettek, szigorú szabályai voltak a fogva tartásnak és a kihallgatásnak, a tanúk és tettestársak nevét kifelé titokban tartották a bosszú és menekülés elkerülése érdekében; a vádlottat csak szökés veszélye esetén börtönözték be, hogy védjék a jó hírnevét. A vádlottaknak joguk volt a védekezéshez, megkapták a peranyag másolatát, a vádlót azonban nem ismerhették meg, ezért a bíróság fokozott figyelmet szentelt a feljelentő esetleges hátsó szándékainak, indítékai kikutatásának. A vádlott is megnevezhette rosszakaróit.

A Mandiner kitér a boszorkányperekre is: mint írják, Európában negyvenezer ember esett a boszorkányüldözések áldozatául, ebből 30 ezren a Német-Római Birodalom területén. Az áldozatok 80 százaléka nő volt. Összesen hárommillió eljárást indítottak, tehát a perek 1,5 százaléka végződött halálos ítélettel. Azon esetek száma, amelyekben egyházi inkvizítorok is szerepet játszottak, ezer alatt van. 1258-ban IV. Sándor pápa már leszögezte, hogy az inkvizítorok nem keveredhetnek jóslással, boszorkánysággal kapcsolatos vizsgálatba. Az inkvizíció nem fogadta el boszorkányok egymás elleni vádjait és nem hitt az ördögjegyben sem, X. Ince pápa és a bíborosok tiltakoztak a svájci boszorkányüldözés ellen, és olyan is akadt, hogy gyermekeket mentettek meg a halálbüntetés elől. Ugyanakkor sajnos volt olyan inkvizítor és pápa is, aki támogatta a boszorkányok üldözését, például Heinrich Kramer domonkos, aki maga is jelentősen hozzájárul a boszorkányok elleni hisztéria kiteljesedéséhez Boszorkányok pöröje című könyvével, illetve VIII. Ince pápa, aki hagyta magát meggyőzni általa. Azonban VII. és VIII. Kelemen, illetve XV. Gergely is a boszorkányperek ellen volt.

Hosszan taglalja a cikk Galilei perét, amiről kifejtik, hogy a tudóst nem tudományos nézetei miatt idézték az inkvizíció elé, hanem azért, mert helytelennek ítélt teológiai következtetéseket vont le akkor még nem teljesen bizonyított tudományos nézeteiből. Továbbá élete végéig kapott vatikáni járadékot, és több bíboros, valamint VIII. Orbán pápa is a barátja volt korábban. 

Silvana Seidel Menchi szerint az inkvizíció korához képest „figyelemreméltóan korrekt és lelkiismeretes intézmény volt, mely magasfokú hozzáértéssel és pártatlansággal végezte dolgát, a jogi precizitás és szigor modelljeként pedig a bűnügyi igazságszolgáltatásról alkotott modern felfogást is bizonyos szempontból megelőzte”. John Tedeschi amerikai jogtörténész szerint az inkvizíció az igazságügyi reform előfutára, amennyiben a térítést és megbánást, megjavítást fontosabbnak tartotta a büntetésnél.

Végül  a Mandiner leszögezi: mindezekkel együtt az egyház szembenézett az inkvizíció terhes örökségével, és szerencsére visszatért az eredeti útra, hogy tanítással, vitával, az evangélium hirdetésével nyerje meg az embereket. A II. Vatikáni Zsinat, különösen a vallásszabadságról szóló határozata hivatalosan is és egyértelműen szakított azzal a negyedik századi konstantini fordulattól vallott nézettel, hogy az állam és a társadalom is köteles támogatni kényszerítő eszközökkel az egyház küldetését, II. János Pál pedig többek közt az inkvizíció bűneiért is bocsánatot kért 2000-ben.

A Mandiner posztjai az inkvizícóról: 
Az inkvizíció védelmében 1.
A spanyol és a római inkvizíció

Magyar Kurír