Kiss-Rigó László püspök érzelmeink helyes szemléletéről beszélt az irgalmasság konferenciáján

FOTÓGALÉRIA – klikk a képre

A Dóm téren két fiatalember felemel egy padot, öt-hat méterrel odébb viszi, majd ráül, és beszélgetni kezd. A jelenet kissé képtelen, de kedves. Már eleve az is érdekes, hogy a padok nincsenek a földhöz rögzítve, így a tér berendezése az igényeknek megfelelően rendezgethető. De azon is elcsodálkozunk, hogy a lehetőséggel valaki élni akar, és egyáltalán nem a bajkeverés szándékával. Jó ezt látni, és gyorsan hozzászokunk a gondolathoz, hogy lehetne így máshol is, hogy a környezetünk nem minden részletében olyan, amilyennek mások kitalálták, hanem tőlünk is függ, a mi kreativitásunkra is váró „alapanyag”. Végső soron pedig olyan lesz, amilyenné mi tesszük.

„Ma Isten irgalmát kérjük a magunk és felebarátaink számára, és hogy ezt az irgalmat tudjuk tükrözni a világnak” – mondja Iványi László plébános, az isten irgalmasság nyolcadik konferenciájának frontembere, majd arra kéri a dómban egybegyűlteket, hogy mondják el Ferenc pápának az irgalmasság rendkívüli szentévére írt imáját, amelyben ilyen szép mondatok vannak: „Te vagy a láthatatlan Atya látható arca; azé az Istené, aki mindenhatóságát elsősorban a megbocsátás és az irgalmasság által mutatja meg. Add, hogy az Egyház a világban a te látható arcod legyen, feltámadt és megdicsőült Uráé. Azt akartad, hogy papjaid is gyöngeséggel legyenek felruházva, hogy igaz együttérzéssel viseltessenek azok iránt, akik tudatlanságban és tévedésben vannak. Add, hogy bárki hozzájuk járul, úgy érezze, hogy Isten várja, szereti őt, és megbocsát neki.”

Miközben az imát mondjuk, átjár annak örömet adó sejtelme, hogy egy másféle, a kedvességünkre számító világ készülődik, próbál helyet találni a szívünkben. Hogy milyen sok múlik rajtunk, irgalomra szoruló és az irgalom gyakorlására képes embereken.

Kiss-Rigó László püspök nyitó előadásában arról beszél, mennyire fontos, hogy az Egyház és az egyháziak a feltétel nélkül szerető, megbocsátó, irgalmas Isten képét közvetítsék a világ számára. Mert noha ez kezdettől fogva fontos volt, sokszor, sokáig megfeledkeztünk róla, és bürokratikus, jogi, hideg, értelmi megközelítésnek adta át a helyét. Emiatt aztán arra volt szükség, hogy időről időre akadjanak olyanok, mint Alacoque Szent Margit vagy Szent Faustina Kowalska, akik az érzelmek, az érzelmi megközelítés fontosságára, jogosságára hívták fel a figyelmet. Ma különösen is fontos erről beszélni, mert úgy tűnik, az emberek többségének nehézségei vannak az érzelmeivel: mindannyiunknak meg kell tanulnunk őket helyesen kezelni. Az Egyház egyszerre szeretetközösség és szervezett, jogi intézmény: nincs ellentmondás, de egyik oldalról sem szabad megfeledkezni.

A főpásztor jellemző evangéliumi történetek – az elveszett drachma és bárány, a tékozló fiú, a házasságtörő asszony megmenekülése, Péternek és Jézusnak a feltámadás utáni találkozása – felidézésével taglalja, mit jelent Isten irgalma, milyen választ ad az ember bűnösségére. Ennek kapcsán hangsúlyozza: amikor napjainkban arról van szó, kell-e a menekülteket segíteni, egy vallásos embernek szükségtelen erről a politikusokat kérdeznie, mert minden időben érvényes a krisztusi szeretetparancs, irgalomra való felszólítás. De ez nem változtat azon, hogy a mi közösségünk, hitünk és értékeink is védelemre szorulnak.

Fontos, hogy sose sugalljuk, amikor az irgalom szükségességéről beszélünk, hogy nincs bűn. Az irgalomra éppen a bűnös ember szorul rá, aki nem azonos a bűnével. Így van ez az elváltak, különváltak, újraházasodottak ügyében is. A helyzetek objektívek, de emberek az alanyaik, akik talán nem is – vagy nem csak ők egyedül – felelősek a helyzetért, amelybe kerültek.

Katona István nyugalmazott egri segédpüspök először az irgalmasság világkongresszusainak és magyar konferenciáinak történetét idézi fel, majd Máriáról, a megtestesült irgalom, Jézus anyjáról beszél. Arra törekszik, hogy minél közelebb hozza a hallgatósághoz Máriát mint a hétköznapok emberét, aki isteni titkok tudójaként, a kegyelem különleges alanyaként is egy volt közülünk: mosott, főzött, takarított. Röviden a Mária-jelenésekre is kitér, és hangsúlyozza: Mária példát ad, hogyan lehetünk irgalmasak. János Pál pápa egy gondolatával fejezi be előadását: ahogy az egyes ember a boldogságot, úgy a népek a békét csak Isten irgalmassága által nyerhetik el. „A terroristákért különösen is sokat kell imádkozni”, teszi hozzá kissé váratlan asszociációval Katona atya, bizonyítva, mennyire komolyan veszi az irgalmasságot, és mennyire hisz az irgalom világgyógyító erejében.

Az utolsó előadást Gregorz Blizniak, az irgalmasság misszionáriusa mondja. Faustina Kowalskáról, az irgalmas Jézus-képről, az isteni irgalmasság általa hangsúlyozott üzenetéről, az Isten iránti feltétel nélküli hitről és bizalom útjáról beszél. Aztán arra is kitér, hogy a megyéspüspök hívására van Szegeden, a Faustina által szándékolt férfi szerzetesrend itteni megalapítása a célja, ezért társaival együtt magyarul tanul. Így búcsúzik: „A többit majd akkor megbeszéljük, ha már megtanultunk.”

Noha szombat délután van, a téren fehér köpenyes, az egyetem kémiai laboratóriumából levegőzni kiszabadult fiatalok sétálnak erre-arra. Meglepődünk, amikor – mintha be akarnának menni – a dóm felé indulnak. „Írd azt, hogy ma megismertük az irgalom kémiájának titkát” – javasolja kollégám. De aztán megállapítjuk: ez – az irgalomé – talán még a kémiánál is nehezebben érthető kérdés. Hiszen egy leginkább irgalmatlanságra hajlamos világban kell beszélnünk az irgalomról mint életünk nélkülözhetetlen alkotóeleméről.

Kiss Péter/Magyar Kurír

Fotó: Lambert Attila