Az oltár textíliáiról tartott előadást Füzes Ádám

Füzes Ádám ezúttal a régi szóhasználattal „szent fehérneműk”-nek nevezett, a liturgia idejére az oltárra helyezett, illetve az Oltáriszentséget körülvevő textíliákról beszélt.

A régi elnevezés az alapanyagra utal, mely finoman szőtt vászon volt. Az oltár megterítése, feldíszítése a mindennapi életből ered. A textil életet visz a falak közé. Ahogy egy ünnepi étkezéshez, úgy a szent lakomához is megterítünk és ehhez a bor számára kehely, a kenyér számára kendő szükséges. Mint minden liturgikus eszköz esetében, a textileknél két fontos szempont irányadó: az alapanyag legyen a legjobb, legnemesebb, de ugyanakkor az egyszerűségre is törekedni kell. Ezért mindazok a textíliák, melyek közvetlenül a Szentséggel vagy a Krisztust jelképező oltárral érintkeznek, egyszerű, hófehér vászonból készülnek. Selyem és egyéb ékes anyag csak a díszítéshez tartoznak, hogy messziről is felhívják a figyelmet a szent cselekmény helyére. A len az egyszerűség, az alázat anyaga, a selyem pedig a lelket ékesítő erények kifejezője.

Az oltárra kerülő textíliákra vonatkozó előírás a trienti zsinaton és az utána következő, Borromei Szent Károly nevéhez fűződő reform során készült. Az oltár leterítése a szentmiséhez három terítővel történik. Az alsó a sub corporale, vagyis a testhez tartozó kendő, mely egyszerű lenvászonból készül és közvetlenül az oltárkővel érintkezik. Erre kerül egy hosszú terítő, mely nagyobb, mint az oltár felülete, végül felülre kerül az oltármensát fedő terítő. Borromei Szent Károly előírja, hogy a sub corporale legyen finoman szőtt len vagy kender, melyet nem szabad színes fonállal díszíteni. A nagy terítő lehet ékes, és a földtől három-négyujjnyival érjen véget. A jelenlegi előírás szerint legalább egy terítőnek kell lennie az oltáron.

A Kanter Károly Felnőttképzési Intézet igazgatója kitért arra is, hogy bár nem hivatalos meghatározás, de minden korban nagyon népszerű a 13. században élt Durandus Vilmos allegorikus magyarázata az oltárterítő használatáról, mely szerint az Krisztus gyolcsleplét szimbolizálja, és azt a szeretetet is jelképezi, amilyen gondoskodással betakarták a keresztfáról levett Jézus testét.

Az oltárt díszítő egyéb textíliák közé tartozik Borromei Károly előírásában az ún. pallium, palla vagy antipendium (= előtte lógó) néven ismert, az oltár lábazatát teljesen eltakaró gazdagon díszített szövet. Ez lehet selyemmel, ezüsttel hímzett gyapjú, vagy egyéb textil, melynek közepén kereszt vagy egyéb szent szimbólum legyen.

Másik típusa az oltárt elfedő terítőnek a frontale, vagy velamentum ad ornatum frontspicii altaris, mely a mensáról lelógva az oltár peremét is fedi, de nem olyan hosszú, hogy elfedje a lábazatot. Ez többnyire abból a vászonból készül, mint az oltárterítő, de szélei lehetnek csipkével díszítve.

Amikor nem folyik az oltárnál liturgia, a mensát egy zöld színű, lenből vagy kenderből, esetleg selyemből, félselyemből készült oltártakaróval, az epidódiummal kell lefedni.

Egy érdekességet is megemlített az előadó. Elmondta, egészen a II. vatikáni zsinatig a könyvtartó állvány helyett az oltárvánkos volt használatban, mely védte a liturgia idején többször felemelt, letett könyv gerincét a sérüléstől.

Az előadás másik tárgycsoportja a kehely körüli textilek voltak, melyeket, mint a kehellyel érintkező textileket általában, a kereszt jele díszít. Ezek közé tartozik a kehelyvélum (kehelykendő), mely egy, a miseruha anyagából készült díszes kendő. Arra szolgál, hogy az igeliturgia idején védje és díszítse a kelyhet. Ez, mint mindenfajta velum, a nem lényeges dolgok elfedésére is szolgál, a díszítésére szolgáló szimbólum viszont a lényegre irányítja a figyelmet. A bursa (táskácska) szintén a miseruha anyagából készült, és a corporalét helyezték bele, annak védelmére szolgált. A II. vatikáni zsinat óta használata nem kötelező. A palla egy keményített vászonlap, mely a kehely lefedésére szolgál a szentmise áldozati része alatt. Ez is a miseruhakészlet része, annak anyagából készült.

A szentmise áldozati része idején kerül az oltárra a corporale. Ez egy finom anyagú terítő, melyre a pap a Szentséget tartalmazó kelyhet és a paténát helyezi. Ezt a pap hajtja szét és össze, úgy hogy ne hulljon belőle semmi a földre. Palla helyett ezt is lehet a kehelyre felhajtani. Mindig fehér színű, legfeljebb a széleit díszítheti csipke.

A kehelytörlő kendő, purificatorium jó nedvszívó képességű, fehér vászon. A rajta lévő kereszt jelzi, hogy Krisztus testével érintkezik. Hasonló anyagú és formájú a kéztörlő kendő, de nincsen rajta kereszt.

Előadása végén Füzes Ádám megemlített még néhány textíliát, melyek az oltár és kehely körül olykor láthatóak. Ezek egyike a cibóriumot takaró, kis palást alakú velum. Szerepe szintén az, hogy a lényegtelenről a lényegesre irányítsa a figyelmet. A tabernákulumot az ambrozián liturgiában szokás sátorszerűen körbevenni textillel. Magyarországon ez kevéssé ismert, de a tabernákulum előtt elhúzható függöny még falusi templomokban fellelhető. A tabernákulum belseje nem feltétlenül van textillel borítva, de aljában mindig kell lennie corporalénak.

Fotó: Merényi Zita

Nobilis Barbara (Országos Katolikus Gyűjteményi Központ) / Magyar Kurír