Bábel Balázs: Legféltettebb és legszentebb kincsünk

Sassetta (Stefano di Giovanni di Consolo):
Az utolsó vacsora (1423)

Dante Isteni színjátékában egy képzeletbeli másvilági utazásra indult. Az útikalauza figyelmeztette, hogy jól használja fel az időt: „Gondold meg, a tűnt perc örökre meghal.” S ez áll szinte mindenre, ami visszahozhatatlanul elmúlt. Egy esemény mentve van mindettől, nem fog rajta az idő. Csodálatosan megjelenítődik, lényegileg ugyanúgy, mint a legelső alkalommal az utolsó vacsora termében.

Abban az órában Krisztus megalapította testének és vérének eucharisztikus áldozatát (az Oltáriszentséget) azért, hogy keresztáldozatát időben folytonossá tegye, egészen második eljöveteléig. Így az Eucharisztiában Krisztus mint Megváltó tovább él az Egyházban. Az Eucharisztia hitünk legmélyebb titkai közé tartozik, mindazonáltal elmélkednünk kell róla, hogy közelebb hozzuk értelmünkhöz és szívünkhöz. A hitünk szent titkához még elmondhatjuk, hogy az ősegyház annyira őrizte, hogy a katekumeneknek el kellett hagyniuk a szentmise áldozati részét, ez volt a „disciplina arcani” (titoktartási fegyelem – a szerk.), s talán ehhez kapcsolható Jézus hegyi beszédében mondott figyelmeztetése: „ne vessetek gyöngyöket a sertések elé” (Mt 7,6), vagyis a pogányoktól óvjátok meg a legféltettebb és legszentebb kincsünket.

Először azt a kísértést kell elűznünk az Eucharisztiával kapcsolatosan, hogy pusztán jelképet, szimbólumot lássunk benne. Jézus egyértelműen kijelentette: „Ha nem eszitek az emberfia testét és nem isszátok vérét, nem lesz élet bennetek... Az én testem valóban étel, az én vérem valóban ital” (Jn 46,53–54). A reformáció egyházaival való egyesülésnek egyik legfőbb akadálya, hogy Jézusnak ezt a kijelentését nem egyformán értelmezik, s főképp nem úgy, ahogy a katolikus egyház: nemcsak a vétel pillanatában, hanem maradandó módon jelen van benne az Úr. Jelenlétének módját a katolikus hittudomány is kutatta, nekünk most az a fontos, hogy tudjuk, az Oltáriszentség nem úgy teste Jézusnak, mint testi szervezete, hanem Jézus személye van lényegileg benne, a föltámadt Krisztus keresztet megjárt szeretetével. Mindazonáltal megmarad jelnek, szentségnek, de ez reális valóság. Miért tett különbséget Jézus teste és vére között, ha személyiségének lényegéről van szó az Eucharisztiában? Jézus arám anyanyelvén a test és vér nem részeket jelentett az emberben, hanem az egész embert, magát a személyt. Jézus úgy is rendelkezhetett volna, hogy egyetlen dologban hagyta volna szentségi módon magát, de a kenyér és bor alkalmas volt arra, hogy jelképezze Krisztus testének és vérének különválasztását, tehát valóságos föláldozását a kereszten. Ezt az eseményt teszi jelenné minden szentmise, s mint az utolsó vacsorán részt vevő apostoloknak, nekünk is kiosztatik teste és vére. Jézus azt akarta, hogy táplálkozzunk vele: „Vegyétek és egyétek”. Fordítottját akarja általa elérni, mint a közönséges evés esetében, amikor a táplálékokat testünk részévé tesszük. Ha igazán áldozunk, ott nem mi asszimiláljuk magunkba Őt, hanem Ő változtat át minket. Általa az Istennel találkozunk. Ezért az eucharisztikus találkozásnak missziós jellege is van, mert ha mi jobbá leszünk általa, akkor másokat is vonzunk Isten országába. Jézus úgy akarta, hogy közösségben üljük meg. Az evangéliumok tudósítanak arról, hogy Jézus sokszor imádkozott magányosan, de az utolsó vacsorát valamennyi tanítványával együtt fogyasztotta el. Maga a közönséges étkezés is emberibb, ha azok, kik egybetartoznak, együttesen étkeznek. Itt még inkább. Magának a vacsorának is eleve barátibb jellege van, hiszen arra családtagok vagy közeli hozzátartozók szoktak eljönni. A munkahelyeken ebédelnek az emberek, vagy munkaebédet tartanak, de a vacsorának eleve más már a hangulata is.

Az Eucharisztiának közösségmegtartó ereje van, mert a magunkhoz vett Eucharisztia ugyanazt a Krisztust adja, aki egyesíti híveit: „Mi sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesedünk” – írja Szent Pál a korintusiaknak (1Kor 10,17). Az Egyház hagyományaként az első század második feléből származó imádság a Didakhében (A tizenkét apostol tanítása) ezt a gondolatot folytatja: „Ahogyan ez a megtört kenyér szét volt szórva a hegyeken, majd össze lett gyűjtve és eggyé lett, úgy gyűjtsd össze szétszórt egyházadat a föld széleiről a te országodba!”

A közösségi ünnepléshez méltó lelkületre van szükség. Ki kell engesztelődnünk Istennel, embertársainkkal. Bűnbánatot kell tartanunk, és megbocsátanunk. Erre utal Jézus intése: „ha ajándékodat az oltárra viszed, békülj ki előbb felebarátoddal!” (Mt 5,24) Az irgalmasság évében különösen időszerű ez a figyelmeztetés.

A méltó lelkülethez hozzátartozik az imádás is. Hiszen Isten jön közénk. A clunyi szerzetesek levették lábbelijüket, mikor áldoztak, mint Mózes a pusztában az égő csipkebokorhoz közeledve. Ma sem szabad elhanyagolni az Istennek egyedül kijáró hódolatot. Áldoztatáskor a papok sokszor azt tapasztalják, az emberek kijönnek a padokból, mert mások is kijönnek, sőt, különösen halottakért végzett gyászmiséken. Egyfajta illendőségnek tartják – hit és felkészülés nélkül –, hogy elhunytjaikért ezt megtegyék.

A ma este annak ellenére, hogy Jézus elárultatásának éjszakája és szenvedésének kezdete, az örömnek és hálának az ideje is, azért a végtelen gondoskodásért, hogy így emlékezhetünk az utolsó vacsorára, hogy az Úr itt van velünk a kenyér és bor színében, összesűríti a megváltás nagy művét: halálát, melyet hirdetünk, és föltámadását, amit hittel vallunk, míg el nem jön.

Bábel Balázs/Magyar Kurír