Beer Miklós: Elindítani és lendületben tartani a kezdeményezéseket

„Ha a tavalyi hitemmel akarnék a mai társadalmi problémákkal szembenézni, nem működne” – szokta mondani. Most, az újév küszöbén, milyen kihívások előtt állunk?

Karácsonyi felhívásaim során azt hangsúlyoztam, hogy hitünknek figyelmeztetnie kell felelősségünkre. „Karolj fel egy családot!” – hangzott a felhívásom három évvel ezelőtt. Akkor kezdődtek a lakáshiteles problémák, azóta a helyzet csak súlyosbodott. Ezért minden évben kicsit továbbmentem. Törődj egy családdal, de nemcsak anyagilag segítve, hanem adj neki az idődből. Idén karácsonyi tévéműsorunkban már négy család mutatkozott be: kettő, aki segít és kettő, akinek segítenek. Ez hosszú távú, rendszeres segítést és közösségvállalást jelentett. Idén karácsonykor arról beszéltem, ha valakinek ötszázezer forint körüli havi jövedelme van, meg sem érezné, ha havi ötvenezer forintot adna egy családnak. Felhívásomhoz azt is hozzátettem: hozz helyzetbe egy családot! Segíts, hogy önmaguk is gondoskodni tudjanak magukról! Ha az Úristen gondoskodik rólunk, akkor nekünk is gondoskodni kell egymásról. Szent János levelében áll az a gyönyörű mondat: „Ha Isten így szeretett bennünket, nekünk is ezzel a szeretettel kell szeretnünk egymást.” Vagy még súlyosabb: „Hogyan marad meg az Isten szeretete abban, aki – bár bőven van neki, mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét? Hitünk az Úristen gondoskodó szeretetében arra kötelez, hogy mi is segítsünk egymáson.

A boldogulás egyik lehetőségeként sokszor beszél a helyi, családi gazdálkodás szükségességéről.

Felejtsük már el azt az ostobaságot, hogy nem éri meg gazdálkodni! A Váci Egyházmegye főként vidéki településeket jelent. Az Úristen bízza ránk a termőföldet. Rögeszmém, hogy falvainkban kell életlehetőséget teremteni a fiataloknak, hogy ne hagyják el otthonukat, a falut. Bízom benne, hogy a mezőgazdaságnak újra lesz becsülete, a fiatalok megértik, hogy a mezőgazdaságból is meg lehet élni. Szeretném őket visszacsábítani a faluba. Akkor ott születik meg a gyerekük, az iskolát nem kell bezárni. Az egész ország fellélegezhet. Ábrándozom egy új agrárértelmiségről, akik gazdálkodnak és kulturált életet élnek falun. Gondoljunk csak a harmincas évekre, Prohászkára. Akkor is gazdasági válság volt.
Ebben érzem a felelősséget.

Lát Ön erre reális esélyt? Hiszen ma már nem szeretnek gazdálkodni az emberek. Mit tehet püspökként azon kívül, hogy mindezt sokszor és sok helyen elmondja?

Sokat töprengtem azon, merjek-e minderről beszélni, hogyan veszik majd? Nyilván megvannak a korlátok, de a jó példa biztosan számít. Felvállaltam négy családot, rendszeresen támogatom őket. Jövedelmem kétharmadát erre fordítom. Nem megyek külföldre nyaralni, nem költök magamra. Úgy érzem, ez kötelességem. De más lépéseket is tettem. Komolyan tárgyalunk a Vidékfejlesztési Minisztériummal, hogy egyházközségek is tartós használatba kérhessenek állami földeket, ezzel segítsék a helybelieket munkalehetőségekhez. Jól állnak a tárgyalások, érzi az állam, hogy szüksége van partnerekre, akikkel együttműködhet. Egy másik vonalon is elindultunk. Három hónapja szerződést írtunk alá, egyházi részről hárman – a kalocsai érsek, a pannonhalmi főapát és én –, hogy örömmel vállaljuk őshonos gyümölcsfák telepítését egyházközségi területeken. Rendkívül kedvező ennek is a visszhangja.

Az egyházközségek részéről van érdeklődés?

Igen, már többen jelentkeztek. A plébánosok folyamatosan hirdetik a részvétel lehetőségét. Fontos lenne, hogy összekapaszkodjunk. Látom, nagy bajban van az ország. Össze kell fognunk! Milyen népség vagyunk, hogy nem fogunk össze, amikor ennyien támadnak minket! Rá kellene ébrednünk végre, mennyit ront a helyzetünkön, ha egymást marjuk.

A felelősségvállalás különböző módozatai nyilvánulnak meg a szakpasztorációk működésében. Az egyházmegye ezek anyagi fedezetét is biztosítja. Hogyan alakult ki ez a rendszer?

Egyrészt tapasztaltam az igényt, egymás után kerestek meg kérésekkel. Így indult 2004-ben a kórházlelkészi szolgálat Faragó Artúr atya vezetésével és 14 egyházmegyei alkalmazásban álló kórházi lelkigondozóval. Dúl Géza atya a cigánypasztorációra kapott karizmát, így indítottuk el a romamissziót. Laczkó Mihály atya a gyermekvédelem, a szociális gondoskodás irányában érez elhivatottságot, amire több diplomája is képesíti. Hatására hozta létre az egyházmegye a Szegletkő Gyermekotthont és vállaltuk fel a drogpasztorációt. Farkas Laci atyára az ifjúsági régiós programot bíztam. Ettől az évtől indul az Emberhalász Ifjúsági Misszió, mely további ifjúsági plébániai közösségek létrehozását célozta meg. A Jóisten ajándéka, hogy a Váci Egyházmegyéből indulhatott el a Szentjánosbogár Mozgalom is.

Szívesen hoz haza máshonnan is ötleteket, mondta több ízben is.

Láttam, hogy a papok nem bírják egyedül a rájuk bízott települések szolgálatát. Tudomást szereztem Bosák püspök úr és Gyulai püspök úr akolitusképzéséről. Elkezdtük mi is, már a hetedik évfolyam indult. Minden évben harminc körüli létszámban jelentkeznek nagyszerű férfiak, és részt vesznek ezen a kétéves képzésen. Óriási dolog, hogy odaállnak a papjuk mellé. A szentmisén áldoztatnak, rájuk lehet bízni az igeliturgia végzését, a szentségimádás vezetését, a katekézist. Kialakult a diakónusi szolgálat is. A felavatott akolitusok közül tudjuk kiválasztani azokat, akik nagyobb elhivatottságot kaptak. Ma már plébániákat rá tudok bízni egy-egy nős diakónusra.

Milyen módon indulnak el újabb és újabb programok?

Az Úristen meghívja az embereket a különböző feladatokra. A kulcs, hogy mindig találjunk olyan nagyszerű embert, aki felvállalja az adott területet, a szakpasztorációk esetében ez valósult meg. Évek óta mondogatom: higgyük el, az Úristen mindenhova, a legkisebb faluba is odakészített már valakit, aki a választottja. Meg kell szólítani, feladatot és bizalmat kell neki adni, de fel is kell készíteni a feladatára. Ezért indítunk képzéseket. Évek óta folyik az egyházi tisztségviselők számára szervezett tanfolyamunk. Ez egy öthetes képzés, általában negyven-ötven fős részvétellel folyik, és az egyháztanácsban végzendő feladatra készít fel. Idén Kovászoló címmel az ifjúsági közösség vezetésére, támogatására szeretnénk felkészíteni fiatalokat. Hatvan feletti létszámmal indul februárban a kétéves képzés.

Honnan érkezik segítség?

A legtöbb helyen nagyon jó a kapcsolat az önkormányzatokkal. Mindnyájan érezzük, hogy közös a sorsunk, nem szabad elszigetelődni. Hála Istennek, az ökumenikus kapcsolat is gyönyörűen alakul. Nagy öröm, amikor egy falusi ünnepen együtt vagyunk a protestáns testvérekkel. Tudunk tanulni egymástól. Nincs katolikus vagy református vagy evangélikus, mindannyian hívő emberek. A mi keresztény elhivatottságunk abban nyilvánuljon meg, hogy testvérként tekintünk egymásra.

Hogyan van módja mindezt összefogni?

Van egy kedvenc hasonlatom. A bűvész egy hosszú asztalon elkezd tányérokat pörgetni. Elindítja az elsőt, majd sorban eljut a tizedikhez, innen rohan az asztal elejére, és kezdi újra onnan a pörgetést. Lendületet ad, nehogy leálljanak. Magamat ehhez hasonlítanám. Én is folyamatosan rohangálok, hogy minden program életben maradjon. Továbbá meggyőződésem, az Úristen rávezet minket, hogy az egyházunkban leosszuk a feladatokat. Az egyházmegye irányítása nem egyszemélyes feladat. Rengeteg jó munkatársam van. Havonta összejövünk a pasztorális munkacsoporttal, mely tíz-tizenkét fős csapat. Itt áll mellettem a papi szenátus is. A cél az lenne, hogy a plébánosok egyre inkább papi szolgálatot végezzenek és egyre több, más jellegű feladatot átadjanak a világi munkatársaknak. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy minden templomhoz oda kell rendelni egy helyi vezetőt, de őt fel kell készíteni erre a feladatra. A papok pedig azt csinálják, ami a dolguk. Ne ők tatarozzák a templomot, hanem ezt adják oda annak, akinek ez a szakmája. A pap tartson lelkigyakorlatot, katekézist, bibliaórát.

Így tehető működőképessé a paphiánnyal küzdő egyház?

Igen, közös imádságra a világi is össze tudja hívni az embereket. Miért ne lehetne például minden templomban roráte pap nélkül? De amikor a pap misézik, akkor tényleg misézzen. Ez alatt azt értem, hogy előtte és utána legyen ott, beszélgessen az emberekkel, ne rohanjon tovább. De a szemléletünkön is változtatnunk kellene. Ne éljenek abban a tudatban emberek, hogy meg vannak fosztva valamitől, mert a faluban nincs szentmise. Dinamikus szemlélettel kellene élni. Ha a szomszéd faluban van a vasárnapi mise, akkor üljön be az autójába vagy fogja a biciklijét, vagy szálljon fel a buszra, és örüljön annak, hogy misére mehet. Ne várja tátott szájjal a sült galambot, ha jön valaki misét mondani, akkor megyek misére. Ez legyen mindnyájunk szívügye.

Hogyan határozzák meg a sok feladatot látva a súlypontokat?

Fontosnak tartom, hogy minden plébániának legyen lelkipásztori terve. Ehhez adunk direktívákat, amiket helyben kell aktualizálni. A közösségnek pedig fel kell tenni a kérdést, mit vár el tőlük az adott helyen és időben az Úristen. Imádkozzanak ezért, gondolkozzanak rajta, és beszéljék meg. Át kell gondolni, hogyan foglalkoznak a fiatalokkal, hogyan végzik a szentségi pasztorációt, a katekumenátust.  Hogyan foglalkoznak a betegekkel, az öregekkel, a hajléktalanokkal? Melyek azok a hangsúlyos pontok, amelyeket ők abban az egyházközségben el akarnak érni? És a végére kerüljön, hogy milyenre festjük a kerítést. Minden év novemberében megtartjuk a lelkipásztori napokat. Máriabesnyőre hívjuk meg a papokat és világiakat. Három napon keresztül hallgatunk jó előadókat, együtt gondolkozunk és imádkozunk, hogy megértsük, mi a dolgunk.

Bizakodó, látva a sok megvalósult elképzelést, jól működő szolgálatot, élő közösségeket?

Egyházunknak érzékelhetően jó a közhangulata. A közösségeink aktívak. Van egy jól működő kulturális központunk, a Credo ház. A püspökségen havonta teltházas koncertjein vannak. Ugyancsak havonta szervez a Férfiszövetség terményvásárt a püspökségen. Vácott érezhetően szimpátia veszi körül az egyházat. De ennek a felelősségét is érzem. És ugyanakkor türelmetlen is vagyok. Még több embert kellene megszólítani, még mindig nem mozdulnak meg igazán az emberek. Nem annak van itt az ideje, hogy Fatimába menjünk imádkozni. Itthon is ugyanahhoz a Szűzanyához fordulhatunk. Azzal a pénzzel inkább egymást segítsük. Nem vagyok nagyon népszerű az utazási irodáknál, de meggyőződésem, hogy ezt nem szabad csinálni. Valaki mesélte, hogy elutazott a Szentföldre, fejenként félmillió forintba került az út. Ez biztosan nem tetszik a Jóistennek. Melyik család engedheti ezt meg magának? Ha ez lenne az üdvösségünk feltétele, akkor tessék befizetni a nagybörzsönyi cigányasszonyt is. Az öngondoskodás kulcsfogalommá kellene, hogy váljon a mai társadalomban. Nem szabadna mindent várni. Össze kell kapaszkodni és sokkal szerényebben kell élni. „Isten, a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, megáldott minket minden lelki áldással” – minden lehetőségünk megvan, hogy szépen éljünk, csak tennünk kell dolgunkat.

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

(fotó: családháló.hu)

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!