Béke, szeretet, megújító szent remény – Sarlós Boldogasszony búcsúja Vértessomlón

Vértessomló főutcáján már nagy a sürgés. A helybeliek várják a szélrózsa különböző irányaiból érkező zarándokokat. Gyalogosan jönnek, énekelve, imával, népviseletben. Sarlós Boldogasszony búcsúja nemcsak Vértessomló, hanem a környező települések, sőt az egész Székesfehérvári Egyházmegye ünnepe.

A somlóiak évszázados hagyományt éltetnek. A történet 1736-ban kezdődött, amikor a bécsi kapucinusok kegyképének másolata – Auxiliatrix Afflictorum (a Szorongásokban Szenvedők Segítője) – egy András nevű szerzetes közvetítésével Vértessomlóra érkezett. A falut akkoriban népesítették be német ajkú katolikusok Esterházy József gróf hívására. Körükben a kegykép tisztelete megerősödött, és elterjedt a környéken. A zárt szigetet alkotó kisebbség megőrizte nyelvét, kultúráját, és élteti ma is hagyományait. A szocializmus vallásüldözése közepette elsorvadt búcsú az 1990-es évektől kezdett újjáéledni. Régi szokás szerint ünneplőbe öltöznek az emberek – népviseletbe és a bányászmúlt emlékére bányászöltönybe – és ünnepi díszbe öltöztetik környezetüket, templomukat is.

Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök a búcsú életben tartásának, megújításának szándékával sajátos küldetést fogalmazott meg Vértessomló számára. 2010 karácsonyán meghirdette egyházmegyéjében a családok évét. 2011-ben, Sarlós Boldogasszony ünnepén a tematikus év alkalmából a vértessomlói búcsúi mise után megáldotta a gyermekért imádkozó, gyermeket váró házaspárokat és a kisgyermekes családokat. 2017-ban új mozzanattal gazdagodott a búcsú: hálaszíveket készíttettek azon családok gyermekeinek, akik a kegyhelyen imádkoztak gyermekáldásért. Zalavári Fruzsina iparművész rézből készült, ezüstözött alkotásain a gyerekek keresztneve és születési dátuma szerepel.

A somlóiak több napja készültek az ünnepre. A vendégeket süteménnyel fogadják a fehér virágokkal ékesített betlehemi házban gyülekezve. Egyre többen vannak, Spányi Antal megyéspüspököt várják. Fél tízkor a búcsúsok menetbe rendeződnek, és megindulnak a kegytemplomhoz. A főutcán vezet az út. Rendezett, virágos udvarok mindenütt, szépen lekaszált rézsűk. Vannak itt házak a múlt századból, sok a Kádár-korszakban épített ház, de a hetvenes években elindult gyarapodás emeletes otthonait is megtaláljuk. Valami mindenütt közös: a gondozottság és a rend. A falut elhagyva az út a dombok közé vezet, kanyarog a szelíd lankák között. Énekelve vonul menet, Spányi Antal vezetésével. Az utolsó kanyar előtt a főpásztor megáll. Fohászt mond a díszkapu előtt, a menet imával lép be Mária kertjébe. Mindenütt virág, így jutunk el a kegytemplom előtti füves téren felállított fehér óriássátorhoz. Belépve válik igazán kézzel foghatóvá, mit jelent ennek a faluközösségnek a búcsú: több száz szál kardvirág díszíti az oltárt, körbevéve Mária szobrát. Az oltár előtt kék bársonyon nyolc ezüstszív. A hálaszívek. Tavaly, az első alkalommal tizenkét szív készült és került a kegytemplom falára, ahogy egykor a fogadalmi táblákat helyezték el a búcsúsok.

Miközben megtelik a belső tér, megtelnek a sátor mögött és mellett felállított padsorok, a megyés főpásztor még imára térdel a templomban a kegykép előtt. A sátorban zeng az ének, ünnepi díszbe öltözött már a lélek. A szentmise főcelebránsa és szónoka Spányi Antal püspök, koncelebrálnak a híveiket kísérő paptestvérek.

Először Bedy Sándor plébános majd Pfiszterer Zsuzsanna, a falu helytörténésze köszöntötte az egybegyűlteket. A plébános arról beszélt, e rohanó világban az Egyház feladata elsősorban a szeretet, az imádság és az áldozat által valósul meg. „Ezt tanultuk Jézustól, és ezekre a fegyverekre van szükségünk a boldoguláshoz.” Pfiszterer Zsuzsa a búcsús szándékot fogalmazta meg: azért gyűltünk össze, hogy hálát adjunk, hogy segítséget kérjünk, attól, aki meghallgat, oltalmat nyújt. „Tiszta szívemből kívánom, hogy mindannyian tudjunk erőt meríteni a hétköznapok feladataihoz, a jövőnk biztos alapokra építéséhez, örülve az apróságoknak, és ezzel ünneppé alakítva életünket.”

Spányi Antal körbemutatott: „Kegyelmi idő itt lenni a Vértes e csodálatos kis falujában, ezen a szépséges helyen, melyet Isten bizonnyal jókedvében teremtett.” Örömének adott hangot, hogy az itt élő közösség éltet egy hagyományt. Éltet – ez nem pusztán egy régi szokás átmentését jelenti, hanem értékek megjelenítését a boldog és bizakodó életet szolgálva. Utalt a kegyképre is a főpásztor: „Olyan szép a gyermekét tápláló anya képe! Azt üzeni, Mária anyai szívvel fordul az emberhez, hallja szívünk imáit, közbenjár értünk, és amire szükségünk van, azt kiesdi az Úrtól.”

A lelkiismeret-vizsgálatkor arra szólított fel a püspök, keressük életünkben az isteni akaratot, és azt kérdezzük meg magunktól, készek vagyunk-e azt elfogadni, készek vagyunk-e vele együttműködni.

Spányi Antal szentbeszédében az ünnep apropóját adó eseményt, a várandós Mária Erzsébetnél tett látogatását állította a középpontba. Úgy fogalmazott, a sok Mária-ünnep között az egyik legkedvesebb Sarlós Boldogasszony ünnepe. Az Egyház két asszonyt állít elénk. Erzsébet és Mária sorsa különlegesen alakult, mind a ketten valami mást terveztek, valami mást akartak, és az Isten beleszólt az életükbe. 

Erzsébet és férje szent emberek voltak, Isten tetszése szerint éltek, másokat is erre buzdítva. Mégis azt érezték, az életük nem teljes, úgy gondolták, bár az életük szépnek látszik, de valamit biztosan hibádzik, hiszen Isten nem ad nekik gyermeket. Mária názáreti fiatal lány volt. Biztosan végiggondolta életét, milyen lesz majd jövőjük Józseffel, hány gyermekük születik majd, hogyan nevelik őket. Aztán az ő életébe is beleszólt az Isten, és más irányba fordította azt. A szónok arra hívta fel a figyelmet, a két asszony találkozása azt üzeni, az embernek törekednie kell, hogy fejet hajtson Isten akarata előtt. „Az isteni akaratba való belesimulás tette alkalmassá mindkettőjüket arra, hogy az Isten áldása ott legyen az életünkben, hogy megtalálják a kiteljesedést.” Arra buzdított a főpásztor, hogy tudjuk kimondani a Szűzanyával: „Legyen nekem a te igéd szerint.”

A szónok felidézte a két asszony ujjongó örömét a magzat felett. „A gyermek Isten ajándéka, áldás a család életében, akit szeretettel kell fogadni, így kell róla gondoskodni. A gyermek a legdrágább kincs.” De azt is tudnunk kell – hangsúlyozta Spányi Antal – születése nem magától értetődő, nem „jár” az embernek a természet rendje szerint. „Ezért folytonosan könyörögnünk kell a családért, hálát kell adnunk a felmenőkért, az utánunk jövőkért, azokért, akik bíznak bennünk, akik mellettünk állnak. „Aki képes ezeket a titkokat szemlélni, békességet és örömet talál, mert Isten meghallgatja a hozzá szóló, tiszta szívből fakadó imát, megengedi hogy megtapasztaljuk áldását, és kész arra, hogy napról napra megújítsa az életünket. Adja az Úr, hogy az ő békéjében hordozzuk akaratát. Érezzük mindannyian a búcsú kegyelméből Isten áldását, a békét, a szeretetet, a mindent megújítani képes szent reményt!”

Főpásztori áldással zárult a búcsú: hosszan sorakoztak a párok. Kik gyermekkel, kik egymás mellett, kézenfogva. Kik fátyolos szemmel, megrendülten, kik a boldogságban magukhoz szorítva gyermeküket. Köztük volt a Smohay házaspár is. Ágnes mellett András, karján a hathónapos Imre. Hét év várakozás után jöhettek most hálát adni. És azzal köszöntek el: reménytelennek tűnő helyzetben sem szabad soha feladni.  

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír