Bemutatjuk az új kaposvári püspököt: Varga László – A csend tettekre hív

Karl Rahner gyakran idézett gondolata – „a holnap hívő embere vagy misztikus lesz, vagy nem létezik többé” – az Istennel való, a Szentlélek által közvetített bensőséges egyesülés fontosságára irányítja a figyelmet. Varga László atya is erről beszél, amikor istenkeresését a „józan misztika” kifejezéssel határozza meg. „Életem Isten állandó jelenlétében való lét” – így írja le belső megtapasztalását arról, hogy Isten folyamatos útmutatása vezeti őt. Ez a bensőséges kapcsolat egy szenvedélyes istenkeresés eredménye.

Laci atya a családjában ismerte meg a hitet az ötvenes-hatvanas évek egyház- és vallásellenes időszakában. Az általános iskolában a tanárai és a diáktársai is sokat bántották, gúnyolták, gyakran volt része durva megaláztatásban. A győri bencések – a gimnázium gyönyörű négy éve – adták vissza az önbizalmát, és itt fogalmazódott meg benne a papi hivatás gondolata. Amikor papnövendéknek jelentkezett, a püspök Budapestre küldte tanulni, a Hittudományi Akadémiára.

A szemináriumi és első papi évei alatt megélt lázadást a hivatástól való elfordulásig fokozódó elbizonytalanodás, meghasonlás, kiüresedés, testi panaszokhoz vezető kiégés követte. A katonai szolgálat alatt keresni kezdte az utat, a Szentírás szó szerinti megélésére törekedett, Bokor-közösséghez tartozott, csatlakozott a karizmatikus megújulási mozgalomhoz, és része volt egy csodálatos gyógyulásban. Kérdéseire végül az Eucharisztia szemlélésében, a csendben találta meg a válaszokat, amikor Várpalotán, kápláni évei alatt megkezdte a mindennapos szentségimádást. Reggel ötkor rendszeresen átment a templomba, és egy órát töltött szemlélődésben. „Nagyon nehéz időszak volt ez. Istennek sok mindentől meg kellett tisztítania. Minden reggel szenvedtem. Ott unatkoztam, és kínlódtam a sötétségekkel.” De kitartott az elhatározása mellett, a szentségimádás immár harminc éve mindennapi erőforrás az életében. „A csendben megismertük egymás hangját. Meg tudom különböztetni, mikor szól hozzám ő, és mikor csupán a pszichém játéka, ami történik bennem. Isten vezet az életem útján. Diszkrét, finom találkozások ezek, amelyek a belső átalakulás felé segítenek. Megváltozott a gondolkodásom, s ennek következtében a viselkedésem, a szolgálatom is. Az életem olyan lett, mint egy forrás mellé ültetett fa, amely megtermi azt a gyümölcsöt, amelyre a közösségnek éppen szüksége van” – így írja le azt az utat, melynek egyes állomásain a csendben tettek születtek.

A fa csodálatos gyümölcsöket termett, először Várpalotán, aztán Somogysámsonban, majd 1993 óta Kaposváron. Laci atya plébániáin megvalósult az egész napos szentségimádás, házas közösségek, imaközösségek alakultak, evangelizációs kurzusok indultak, létrejött a szeretetszolgálat, intenzívvé vált a hívek szentségi élete, erősödött bennük a nyitottság, az evangelizációs küldetés tudata. A közösséget szolgáló kezdeményezések egész sora indult útjára, többek között a betegekért felajánlott „Érints meg!” imaszolgálat, a családterápia, a lelkisegély-szolgálat, a családi napközik, a gyalogos zarándoklatok, a közösséget összefogó számos program és lelkigyakorlat. „Mindezek az elkötelezett imaélet eredményei. A szemlélődésnek ugyanis meg kell jelennie a tettekben, mert bármilyen szép is a hit, tettek nélkül halott”– fogalmazza meg Varga László az érem egyik oldalát, de láttatja a másikat is. „Hibát követnénk el, ha csupán a számokban is mérhető, látványos eredményeket értékelnénk, mert így csak a tettekben mérnénk a szeretetet.”

A szemlélődő ember Isten szerető és megbocsátó közelségében ismeri fel a küldetését, és a meghallott „indítást” akkor is követi, ha az ellentmond a racionalitásnak. Laci atya élete ezt példázza. A plébános Somogysámsonban magához vett és haláláig gondozott egy ágyhoz kötött súlyos beteget és egy sérült fiatalembert. Ma is különleges figyelmet fordít a szegényekre, a szenvedőkre, a társadalom peremvidékein élőkre.

Laci atya életében feladatokban nincs hiány: a börtön- és kórházlelkészi szolgálat, valamint a kollégiumi igazgatóság után jelenleg püspöki helynöki és irodaigazgatói fel­adatokat lát el. Közben népszerű előadóként járja az országot, lelkigyakorlatokat tart, a szabadidejét pedig a lel­ki­vezetés és a gyóntatás tölti ki. A legerősebb szálak a kaposvári plébániájához kötik. Munkáját káplán, állandó diakónus, alapítványi munkatárs, kulturális közfoglalkoztatottak segítik. Képviselő-testülete hitoktatási, kommunikációs, lelkiségi, gazdasági és jogi műhelyből áll, melyek mindegyike a közösséget igyekszik támogatni.

A Szent Imre-plébánia olyan, mint egy nagy család. Mindenkinek és mindennek megvan benne a maga helye. A közösséget élő szeretet hatja át, és tagjai számtalan formában gyakorolják az életet megkönnyítő segítségnyújtást. 1998-ban a templomban elindították az állandó szentségimádást. Az emberek megszerették a csendet. „Nem tanultak meditatív kurzuson, csak felajánlották az idejüket annak, aki a legjobban szereti őket, megpróbálnak jelen lenni, és formálódnak. Szépen, csendben. A szemlélődés azután a falakon kívül is folytatódik. Amit a Jóisten mond, azt a csendben lehet meghallani, és válaszolni is csak a csendben lehet rá. Ha belemegyek ebbe a csendes jelenlétbe, át kell adnom magamat, ki kell engednem a kezemből az irányítást. Jézus arra tanít, hogyan adjam át neki a vezetést. Így lassanként átformálódik az életünk, közelebb kerülünk a másik emberhez, akiben jelen van Krisztus. Ha meglátom és megszeretem Krisztust az Eucharisztiában, akkor meglátom őt a másik emberben is. A szemlélődés ezért egyáltalán nem önmagunk körül forgás, hiszen másokhoz visz el.”

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2017. február 5-i számának Villanófényben című rovatában jelent meg.