Beszélgetés a pápáról Patsch Ferenc jezsuitával

A világ a pápa lábai előtt hever. Tapasztalataid szerint a katolikusok körében is egyöntetű a fogadtatás, vagy vannak, akik fenntartásokkal fogadják az új hangvételt, és esetleg szabotálják a reformokat?

– Azt, hogy a „világ a pápa lábai előtt hever”, újságírói túlzásnak találom. Úgy látom, tényleg sokan vannak, akik őszintén örülnek egy ilyen nyitott és emberközeli – már-már „megszólítható” pápának. És biztosan vannak olyanok is – ez már csak így szokott lenni minden közéleti szereplővel –, akiknek más elvárásaik vannak. Például egyesek a mai összezavarodott világban az egyháztól inkább minél világosabb iránymutatást, eligazítást várnának, a rend és a stabilitás képviseletét, sőt garantálását. Őket talán szorongással tölti el ez a közvetlen hang – ezt meg is tudom érteni. Végül is az öt kontinensen élő 1,3 milliárd katolikusnak – ma, a globális világcivilizáció korában – igazán nehéz volna egyformán a kedvére tenni! Szerintem létezik legitim sokszínűség, a világ ilyen! Nyilván vannak olyanok, akik annak idején Benedek pápa tiszta megfogalmazásainak örültek inkább. De ez nem baj, a következő pápa majd megint másmilyen lesz!
 
Ahogy hallom egyébként, egyesek inkább attól félnek, hogy mivel a média a szokásos és felületes működésmódja szerint szembeállítja elődjével, az egyház peremén élő közvélemény egyszerre csak túl sok elvárást kezd támasztani a pápa felé, amit aztán lehetetlen lesz teljesítenie. Hiszen minden intézmény kénytelen korlátokat támasztani, ez elkerülhetetlen. S akkor vajon ejteni fogják? Nekem úgy tűnik, egyházon belüli kritikusai közül a legtöbben ettől féltik Ferenc pápát. Legalábbis a környezetemben ilyenek élnek.
 
A pápával kapcsolatos vélemények különbözőségében nem találok semmi kivetnivalót, ez szerintem a dolgok természetéhez tartozik. A személyes álláspontom pedig: nem azért vagyok katolikus, mert szimpatizálok Ferenc pápával, és, mondjuk, jó szívvel olvasom az Evangelii gaudium-át, hanem azért, mert az életemet az egyháztól kaptam, és neki is akarom visszaadni.
 
Vannak-e veszélyei annak, hogy a pápa ilyen hamar ekkora szemléletbeli fordulatot szeretne elérni? Mint tudjuk, az egyház óriási tengerjáró hajó, amely nehezen mozdul; nem félő, hogy sok hívő sem tudja követni az új irányt?

– Nem tudom, hogy hamar akar-e szemléletbeli fordulatot elérni. Az olasz jezsuita folyóiratnak (La Civiltà Cattolica) adott interjújában mindenesetre arról beszél, hogy „mindig szükség van időre a valódi, hatékony változás alapjainak a letételéhez.” Meg hogy erre a türelemre a jezsuita deliberatio, a „megkülönböztetés” gyakorlata tanította. Azzal biztosan tisztában van minden józan ember – és a magam részéről a pápát ezek közé sorolom –, hogy a nagy intézmények nehezen változnak: a „csúcsvezető” inkább az intézmény „kultúrájának” megváltozásáért tehet – ami egyébként a legnagyobb feladat.
 
Tudsz-e olyan konkrét példákat említeni (Rómából vagy máshonnan), amelyek azt mutatják, hogy az Egyházban bárhol, bármit megváltoztattak, kifejezetten Ferenc pápa útmutatása, példája alapján?

– Azt hallottam, hogy a pápaválasztás után az olasz templomokban automatikusan megnőtt a forgalom – és plébánosoktól tudom, a perselypénz is! Ez nem vicc: úgy hírlik, hogy a segélyszervezetek vezetőit is meglepte a harmadik világ számára szánt adományok hirtelen és érezhető mértékű megugrása. Egyszerűen megnőtt az emberekben a szociális érzékenység! Azt nem tudom, mára vajon lecsillapultak-e már a kedélyek. Én mindenesetre ezeket a változásokat – amik egyszerűen csak megtörténtek, sokkal fontosabbnak tartom, mint azt, amit mi csinálunk, vagy mi képesek vagyunk megtenni, bár biztos van ilyen is. A Léleknek ugyanis ez a természete: hangtalanul és a szívek mélyén működik – s ez hoz mélyreható változást. Ez folyamatban van… Ami pedig az irányt illeti, engem megnyugtató érzéssel tölt el.
 
Egyébként egy papnövendék – aki egy nagyon szekularizált nyugati országból való – nemrég a fülem hallatára ezt mondta: „Korábban sosem hittem volna, hogy egy konklávén olyan emberek is jelen lehetnek, mint mondjuk egy Bergoglio bíboros; azt pedig még kevésbé, hogy meg is választhatják őket pápának!” És mégis megtörtént. Hát nem az élet jele ez? Európából nézve nem is sejtettük, hogy ilyen potenciális tartalékaink vannak abból, amit emberi erőforrásnak – vagy éppen spiritualitásnak – mondanak! Hogy ez lehetséges volt, nagyon sokakat tölt el bizalommal és örömmel a Katolikus Egyházzal kapcsolatban. Én legalábbis így tapasztalom.
 
Egy 10-es skálán, melyen a 10 a leginkább „pápakonform” országot jelöli, a 0 pedig azt a helyi egyházat, ahol a fülük botját sem mozdítják az új hangvételre, hol helyeznéd el a magyar egyházat?

– Nem vagyok biztos benne, hogy értem a „pápakonform” szót... De ha igaz, hogy az Evangelii gaudium elsősorban megtérésre szólít – ami egyébként minden enciklika dolga –, intézményes megtérésre is (sőt a „pápaság megtérésére”, ahogy a Corriere della Sera olasz napilap 2013. november 27-i száma írta), akkor – gondolom – mindannyiunknak van tennivalója. És az ilyesmit legjobb magunkon kezdeni.

 parbeszedhaza.hu/Magyar Kurír