Biztonságot nyújtani az egyszülős családoknak – 25 éves a Jó Pásztor Nővérek óbudai anyaotthona

– Milyen elképzelésekkel, célokkal nyitották meg 1993-ban a Zápor utcában az első, majd 2004-ben a Bécsi úton második anyaotthonukat?

– Az elsődleges célunk az volt, és ma is az, hogy otthont nyújtsunk a fedél nélkül maradt, bajba jutott édesanyáknak és gyermekeiknek. Segítjük az édesanyákat abban, hogy az őket ért súlyos megrázkódtatások után lelkileg, testileg, érzelmileg rendbe jöjjenek, és képesek legyenek gondoskodni magukról és gyermekeikről. Jelenleg 14 család, összesen 38 édesanya és gyermek lakik nálunk. A Bécsi úti otthonunkban is hasonló a létszám. Ez a maximum, ennyi embert tudunk befogadni.

– Melyek azok a főbb krízishelyzetek, amelyek miatt idekerülnek az anyukák és a gyermekeik?

– Az egyszülős családok beköltözését minden esetben egy beszélgetés előzi meg. Elsősorban lakhatási problémák, otthontalanság miatt kerülnek hozzánk az édesanyák és gyermekeik. Később aztán egyéb gondok – szocializációs és együttélési problémák, megoldhatatlan anyagi nehézségek – is a felszínre kerülnek. A jelenleg nálunk lakó édesanyák valamennyien dolgoznak, ami a múltban csak nagyon ritkán fordult elő. Az egyik legégetőbb problémát az jelenti, hogy egyedülálló anyaként miként juthatnak munkához. Gondot jelent az alacsony iskolai végzettség és a szegénység is.

– Hol vannak az édesanyák férjei, élettársai? 

– Sokan a börtönbüntetésüket töltik. Mások végleg eltávolodtak a gyermekeik édesanyjától. Előfordul, hogy az édesapa vidéken él, és nem képes gondoskodni a párjáról és a gyermekéről.

– Milyen gyakori, hogy a nők a bántalmazás elől menekülnek az anyaotthonba? 

– Előfordul, de elenyésző számban. Az esetek döntő többségében a hajléktalanság miatt jönnek hozzánk az édesanyák. Lehet ez pillanatnyi, de akár hosszú ideje tartó, esetleg végleges állapot is. Van olyan eset, hogy leég a ház, vagy nem tudják fizetni a törlesztőrészletet. A család albérletbe kényszerül, amit bármikor felmondhat a tulajdonos. A kapcsolat tönkremegy a szülők között, és nincs a háttérben segítség. A gyermekét egyedül nevelő édesanyának nagyon nehéz albérletet találnia, főleg Budapesten, de vidéken is. Mindegy, hogy hány gyermekről van szó.

– Hogyan próbálnak segíteni ezeken a bajba jutott, egyszülős családokon?

– Fenntartónk a Jó Pásztor Nővérek Kongregációja, de az anyaotthonban civilek dolgoznak, világi munkatársak, szociális szakemberek. A Zápor utcai és a Bécsi úti házunknak van egy intézményvezetője, egy-egy szakmai vezetője, és rajtuk kívül szociális diplomával rendelkező családgondozók, illetve négy szakgondozó látja el a feladatokat. Az újonnan hozzánk érkező családok egy családgondozótól és egy gyermekgondozótól kapnak segítséget. Az édesanya és gyermeke súlyos krízisként éli meg azt, hogy anyaotthonba kényszerül. Érzelmileg mindkettőjüknek nehéz megrázkódtatás ez. Ilyen szempontból nincs jelentősége annak, hogy a család először vagy már tizedszer kerül ebbe a helyzetbe. A mi feladatunk az, hogy empátiával és nagy türelemmel bizalmi kapcsolatot építsünk ki velük. Ehhez hozzátartozik annak feltérképezése is, hogy milyen belső erőforrásai vannak az édesanyának ahhoz, hogy a lehető legrövidebb időn belül a lehető legtöbbet tudja megtenni a maga és a gyermeke, gyermekei érdekében. Felkutatjuk az egészségügyi és a szociális ellátások lehetőségeit is, hogy minden család tisztában legyen azzal, milyen segítséghez juthat hozzá ezeken a területeken. Kiemelten fontos az is, hogy megfelelő nevelési-oktatási intézménybe kerüljenek a gyerekek. Ugyanilyen lényeges, hogy az édesanyák apróbb, elérhető célokat tűzzenek ki maguk elé. Ezek teljesítése egy kis önbizalmat ad nekik az őket ért súlyos megrázkódtatások után. Lényeges az is, hogy kinyíljanak, ne gondolják, hogy értéktelenek, és higgyenek abban, hogy a mostani krízishelyzetük csak átmeneti állapot, amelyen változtatni tudnak. Erre senki más nem képes, csak ők. Ami tőlünk telik, abban segítünk, de a cselekvés az édesanyák kezében van. Persze azt sem tagadhatjuk le, hogy nagyon kevés a bérlakás, az albérleti árak pedig az egekbe szöktek, így rendkívül szűk az a mezsgye, amin a nálunk menedékre talált édesanyák haladni tudnak, ha kikerülnek tőlünk.

– Hogyan mutatkozik meg az Önök munkájában az, hogy az anyaotthont a Jó Pásztor-nővérek működtetik?

– Jobb esetben a világi szociális szakember alapértékei nem nagyon térnek el a katolikus értékrendtől. Az alapok közösek. Esetünkben olyan ez, mint a fának a gyökérzete: ezt jelenti nekünk a nővérek lelkisége. Ők is itt élnek, az épület két szárnya közül az egyikben. Rendszeresen beszélgetünk velük, bármilyen gondunkkal hozzájuk fordulhatunk. Ez a mindennapos kapcsolat emberileg és szakmailag is formál bennünket. A nővérek irányt mutatnak nekünk, de nincsenek napi kapcsolatban az édesanyákkal. A nagyobb ünnepeket – így a közelgő karácsonyt vagy éppen a gyereknapot – természetesen együtt ünnepeljük. A nővérek most az adventre készülnek a szalézi szerzetesekkel közösen. Újdonság lesz a családokkal együtt tartott teázás. A nővérek itt senkitől nem várják el a vallásgyakorlatot, így az édesanyáktól sem. Nyitottak viszont arra, ha valaki szeretné jobban megismerni Istent, a katolikus hitet. A kápolnánkban bármikor lehet imádkozni. Az édesanyák lelki életével kiemelten törődik a két szociális munkásunk.

– Az élet sötét oldalát megtapasztalt édesanyák között sokan vannak, akik kiábrándultak Istenből?

– Nem ez a jellemző, inkább azt látom, hogy keresik Istent. A mi fő célkitűzésünk, hogy biztonságot nyújtsunk a hozzánk került családoknak, hiszen éppen ezt vesztették el. A kezdeti idegenkedés után fokozatosan megnyílnak előttünk, fogódzót keresnek, és ebben ott van a Jóisten is.

– Mennyi ideig lehetnek az anyaotthonban az egyszülős családok?

– A törvényi előírás szerint egy plusz fél évig. Ez az időszak meghosszabbítható a tanév végéig, szem előtt tartva a gyermekek érdekeit. Egyébként nagyon változó, ki mennyi időt tölt  nálunk: van, aki két hetet, és van, aki másfél évet.

– Figyelemmel kísérik az Önöktől távozó családok további sorsát?

– Ennek szükségessége minden évben felmerül, de sajnos nincs rá kapacitásunk. Néhány édesanya vissza-visszajár hozzánk, főleg azok, akiknek itt, a kerületben sikerült megoldaniuk a lakhatásukat. Elmesélik, mi van velük, hogyan élnek. Változó, hogy miként alakul a tőlünk távozó családok élete, de vannak sikertörténetek is. Több édesanyáról is tudok, akinek sikerült talpra állnia, ez a kőkemény munkájuk eredménye. Dolgoznak, szociális bérlakást kaptak az önkormányzattól, vagy fizethető, gyermekbarát albérlethez jutottak. Tudunk olyan esetről is, hogy az édesapa visszatalált a családjához. Két keresővel már sokkal könnyebb az élet, mint egyedül.

– Szavaiból azt veszem ki, talán az a legfontosabb, hogy az édesanyák munkát találjanak, legyen kenyérkereső foglalkozásuk.  

– Ez csak egy része a problémának, sokszor nem ez a legfontosabb. Egy bántalmazott édesanya esetében például nem azt kell elérnünk, hogy minél előbb legyen önálló keresete. Először is lelki támogatásra van szüksége ahhoz, hogy képes legyen ismét bízni magában, és megtapasztalja, hogy bizalommal fordulhat másokhoz, nem mindenki ellenséges vele szemben, van elfogadás, nem ítélkeznek fölötte. A cselekedeteket elítélhetjük, de az embert nem. Az elfogadás nemcsak itt nálunk, hanem a külvilágban is gyógyító erejű lehet. Figyelnünk kell például arra is, hogy megkérdezzük a gyerekeket, mi történt az iskolában, hiszen ők nem voltak hozzászokva ehhez. Ilyen apró gesztusokkal tudunk segíteni abban, hogy a lelki sebek lassan begyógyuljanak. Ha minden jól megy, idővel az anyuka ismét elkezd törődni a külsejével, kisminkelni magát, szép ruhát vesz magának, és képessé válik arra, hogy elgondolkodjon azon, hogyan tovább. Igen lényeges szerepe van a családgondozásnak, a múlt minél alaposabb feltárásának. Fontos hogy megértsük, milyen folyamatok vezettek odáig, hogy valaki hozzánk került, milyen elvek alapján élte az életét, mi az, amin a jövőben változtatnia kell. Meg kell nézni azt is, melyek az édesanya erősségei, amelyekre építeni lehet. Ismétlem: csodálatos, hogy jelenleg a nálunk lakó édesanyák valamennyien dolgoznak. Előtakarékoskodnak, készülnek a jövőre, a kinti életre. Óriási szükség lenne minél több szociális bérlakásra, mert a mai, őrülten magas albérleti árak mellett más kiút nincsen.

– A gyerekek lelkében nem okoz-e jóvátehetetlen károkat, hogy – tőlük független események miatt – már kiskorukban kénytelenek megélni a teljes bizonytalanságot?

– Az anyuka mindig stabil pont a gyermek életében, ha felismeri ennek alapvető fontosságát. Ettől függetlenül a gyermekeket megviseli ez a helyzet. Érdekes egyébként, hogy kezdetben a biztonságot élik meg nálunk, hiszen annyira zűrös helyzetből kerültek hozzánk. Egy kicsit megnyugszanak, és csak később szembesülnek azzal, hogy azért ez nem a saját otthonuk, meg kell osztaniuk másokkal a konyhát, a fürdőszobát, és szabályokat kell betartaniuk.

– Sikerül elérni, hogy a hasonló sorsú emberekből egy szolidáris közösség jöjjön létre az anyaotthonokban?

– Ez nehéz kérdés. Ez a mi álomképünk, de eddig csak kevéssé valósult meg. A családok három emeleten laknak, 10-15 fő egy szinten. A kapcsolatuk természetszerűen hullámzó, a konfliktusforrások mindig ott lebegnek a levegőben. Úgy érzem, most elkezdődött valami biztató, a családok képesek segítő kezet nyújtani egymásnak. Mi támogatjuk őket abban, hogy fejlődjenek ezen a téren: lakógyűléseket tartunk, emeleti versenyeket, csapatépítő alkalmakat szervezünk nekik, hogy felismerjék, mindannyian egy cipőben járnak. Ha itt megtanulnak egymás mellett élni, minimálisra szorítva a konfliktusokat, az a kinti életükben is nagy segítségükre lesz. Sokszor fognak ugyanis hasonló problémákba ütközni, az itteni körülmények leképezik a külvilág viszonyait.

– Hogyan élik meg a karácsonyt a családok itt, az anyaotthonban?

– Számukra végtelenül szomorú ez az ünnep, hiszen szenteste az otthontalanságukat élik meg: nem a saját otthonukban, a családjuk körében töltik a karácsonyt. Az édesanyák ugyanakkor a lehetőségeikhez képest mindent megtesznek azért, hogy a gyermekeik számára minél örömtelibb legyen az ünnep. A szeretetüket elsősorban ajándékozással fejezik ki. A Jó Pásztor-templomban egyébként van éjféli mise is, egy-egy család él ezzel a lehetőséggel.

 *

A Zápor utcai anyaotthon lakói közül az egyik édesanya vállalta, hogy valódi nevének említése nélkül elmeséli, hogyan került ide. Nikoletta 26 éves, fekete hajú, szép arcú hölgy. Tekintete mosolygós, szeméből az átélt megpróbáltatások ellenére is remény sugárzik. Két gyermeke van, egy ötéves kislány és egy hétéves kisfiú. Három évig élt együtt gyermekei édesapjával, aki hat évvel ezelőtt váratlanul eltűnt, azóta semmi hír róla, természetesen gyermektartást sem fizet. Nikoletta azóta egyedül neveli a két kicsit, albérletről albérletre vándorolnak. A lakástulajdonosokat nem feltétlenül az irgalmas szamaritánus lelkülete jellemzi. Nikoletta legutóbb 200 ezer forintért bérelt lakást, egy évig takarítónőként dolgozott, hajnaltól késő estig. Egyedül az édesanyjára számíthatott, ő vigyázott az unokákra. A lakhatást illetően azonban nem tudja támogatni a lányát, mert neki sincs saját lakása, a nővérénél lakik. Nikoletta egy évig bírta ezt a túlhajszolt életet, végül fizikai és anyagi erőforrásai is kimerültek. Négy hónapja a Zápor utcai anyaotthonban lakik. Most is három állásban dolgozik. Számtalan beadványt készített már el, hogy szociális bérlakást kapjon, de egyelőre semmi esélye sincs erre. Egyedülálló roma anyaként, két gyermekkel albérletet is nehéz találnia. Jelenleg fogalma sincs arról, hogy mi lesz vele, ha el kell hagynia az anyaotthon biztonságát. Állandó szorongásban él, ezzel együtt nem látja reménytelennek a helyzetét, biztos abban, hogy nem az utcára kerül majd. Alig várja a karácsonyt, hogy szép ajándékokat vehessen a gyermekeinek. Naponta imádkozik, hálát ad Istennek azért, hogy a gyermekei egészségesek. Értük él, nem adhatja fel a küzdelmet. A vágya, hogy idővel saját lakáshoz jusson, és ha egyedül is, de felnevelhesse a két gyermekét, akiknek remélhetőleg könnyebb életük lesz, mint neki.

Fotó: Merényi Zita; Pexels

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2018. december 23–30-i, karácsonyi ünnepi számában jelent meg.