Blogfigyelő: Standing on My Head, a családos Longenecker atya blogja

Dwight Longenecker, a kopasz, körszakállas, házas katolikus pap eredetileg evangéliumi keresztény családban született, majd a a fundamentalista Bob Jones Universityre járt. A Bible belt igencsak katolikusellenes, presbiteriánus világából érkezett. Az anglikanizmusban a történelmi folytonosság ragadta meg, s az is vitte tovább Róma felé. 1995-ben katolizáltak, de katolikus pappá csak később szentelték, az Anglicanorum Coetibus alapján.

Ezután Oxford következett, ahol anglikán pappá szentelték. Ő és családja 1995-ben katolizált, és egy speciális szabálynak köszönhetően, amely engedélyezte volt házas anglikán papok katolikus pappá szentelését, katolikus pap lett. Longenecker atya a greenville-i (South Carolina) Our Lady of the Rosary plébánia plébánosa és a  St Joseph's Catholic School káplánja. Emellett az egyik legnépszerűbb amerikai szerző pap, soha nem fogyó energiával írja cikkeit a lapokba (például a Crisis Magazine-ba), valamint 12 könyvet is kiadott már. Emellett saját honlapot és blogot üzemeltet. 

Blogján, a Standing On My Headen (A fejemen állva) egyrészt elérhetőek Longenecker atya prédikációi, másrészt vagány és bátor stílusban írja meg véleményét a világ dolgairól, és kiváló módon folytat hitvédelmet. 

Longenecker atya nem épp a szentimentalizmus híve. Május 9-i posztjában például egy film kapcsán mondja meg véleményét a katolikus filmekről. Mint írja, rengeteg „jó katolikus filmmel” az a baj, hogy a készítői nem igazán tudják, miként kell filmet csinálni. Leggyakrabban az alkotók egy szentről szeretnének forgatni, aki megváltoztatta az életüket. Viszont hiába minden, ha a készítők nem értenek a forgatókönyvíráshoz és a terjesztéshez. Így aztán riasztóan giccses, patetikus filmek készülnek, melyek bukását rögtön az antikatolikus, liberális és ateista média ellenállásával magyarázzák. „Sajnálom. Ez csak egy unalmas, pocsék film volt” – javítja ki a médiát hibáztatókat Longenecker. A filmet, viszont, amely kapcsán mindezt megírta, jónak tartja – az alkotás (There Be Dragons) az Opus Dei alapítójáról, Josemaría Escriváról szól.

Egy másik írásában a skizmáról értekezik Longenecker. Azt írja, a skizma a legtöbbször erőszakot szül. A skizma lényege, hogy „én tudom a legjobban”. „Az én Biblia-értelmezésem dogmává válik.” A magánvéleményem lesz az igazság, nincs egyesítő hit, erkölcs, tekintély, és ez individualizmushoz, elidegenedéshez vezet. Jelenleg skizmatikus társadalomban élünk. Az egyetlen közös alap, hogy elutasítunk minden egyesítő tekintélyt. „Ezért oly életbevágóan fontos a katolikus hitünk” – írja az energikus atya. 

De Longenecker értekezik a katolikus egyház és a magánkinyilatkoztatások viszonyáról, vagy épp az összeesküvés-elméletek abszurditásáról, önellentmondásairól is. 

De írt egy komoly posztot a nők pappá szentelésével kapcsolatos katolikus álláspont védelmében is. Mint ebben kifejti, az 1990-es évek elején, amikor az anglikán egyházban elindult a vita a nők pappá szenteléséről, megvizsgálta ennek ellenzőit és támogatóit is. Mindkét oldalon őszinte, hívő és jó emberek álltak, akiknek megvoltak a maguk meggyőző érveik. Így aztán az anglikán egyház érveire koncentrált. A nők pappá szentelése melletti fő érvek nem a Bibliára és a hagyományra alapozódtak szerinte, hanem szentimentálisak, politikaiak és utilitaristák voltak: „Milyen rendes nő!” „Egyenlő jogok!” „Jó pap lenne belőle, úgyis kevés pap van!”. 

Ennek kapcsán értekezik arról is, miért is jó az egyházi tekintély a katolikus egyházban. Az anglikán egyház konciliáris, szinódus által vezetett egyház, ahol nem azt mondják egy döntésre, hogy „A Szentlélek erre vezeti az egyházat, fogadjuk el”, hanem azt mondják: „Tegyünk nagyobb erőfeszítéseket, és nyerjük meg a következő szavazást.”

Sokat írhatnánk még Dwight Longenecker atya blogjáról és honlapjáról, végezetül azonban a konvertiták számára írt tíz jótanácsot ajánljuk olvasóink figyelmébe. 

Korábbi részek:
Új Teológiai Mozgalom
A kontinuitás hermeneutikája: Tim Finigan atya népszerű netnaplója
Bad Vestments
Mi a blog?

Szilvay Gergely/Magyar Kurír