Boros László: A köztünk élő Isten

A kötet írója olyan emberekhez szól, akik – bármilyen okból – „istentávolban” élnek. Idetartoznak az Istent elutasítók, az istenkeresők, és a keresztény hitüket csupán külsőségekben megélők is.

Boros László hangsúlyozza, hogy nem istenbizonyítékokat kíván felsorolni, hanem bemutatni az Istenhez vezető lehetséges utakat. Könyvének tíz fejezetében – szeretet, alázat, beszéd, irgalom, idegenség, megbánás, hit, remény, kísértés, hallgatás – emberi fogalmakkal tárja fel Jézus földi tevékenységét, megmutatva, hogy fogalmaink kudarcot vallanak Krisztus valóságán, az ő alakja túlmutat az emberileg fölfoghatón, ámde „éppen gondolkodásunk hajótörése által válik Jézus az Istenhez vezető egzisztenciális úttá.”

Így például a szeretet fogalmát elemezve Boros László leszögezi: Jézus annyira másként szeretett, mint minden más ember, hogy lehetetlen csupán mint személyt megérteni. Az élet kenyeréről szóló beszédében (Jn 6,25-28) Jézus kifejezte azt az akaratát, hogy „konkrét-testi létét mint új élet-principiumot és mint táplálékot adja.” A táplálék ebben az összefüggésben annyit jelent, mint szoros és bensőséges személyes egyesülés a hit és a szeretet által. Jézus személye legyen az ember számára a tápláló és életadó erő: az a „Te”, akinek szeretettel igent mondtunk és bensőleg felvettük magunkba. Mindezt megerősítette az eucharisztia végrendeleti alapításával, a szentáldozás parancsa által (Mt 26,26-28). Boros László fölteszi a kérdést: szabad-e az embernek, ha mélyen, őszintén és éretten szeret, kívánni és akarni, hogy a másik egészen belőle táplálja életét? Határozott válasza, hogy egyetlen igazán szerető ember sem merne ilyet követelni a másiktól, Jézus azonban „nyugodtan mondta ki ezt a szót és kötelezte mindazokat, akik szeretik, hogy felvegyék magukba életét, és belőle éljenek. Azt akarta, hogy barátai belső táplálékává váljék egész léte, minden érzésével, gondolatával, kívánságával, belátásával és érzelmével együtt.” Jézus földi életének végső alapstruktúrája a szeretet volt. „Mindenen uralkodott, átjárt és egyesített mindent.”

Az alázat fogalmát vizsgálva a szerző megállapítja: emberi alázatunk végső mélysége abban áll, hogy alázatosan elfogadjuk: képtelenek vagyunk az alázatra, és mégis törekszünk annak teljes megvalósítására. Jézus azonban olyan tökéletesen valósította meg az alázatot, amire mi embervoltunk miatt nem vagyunk képesek. Jézus úgy fogta fel egzisztenciáját, mint az Atyától való küldetését: „Nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki küldött engem” (Jn 6,38). Földi életében Jézus lemondott mindenféle önmegdicsőítésről, önmaga radikális kiüresítésében élt. Ez volt életének a titka, s ez a titok, amely először olyan emberien hat ránk, Jézus isteni valóságához vezet. Megvalósította azt, amire egyetlen ember sem képes: tökéletesen beteljesítette saját alázatát. Azért tudta magát teljesen elajándékozni, mert létében nem mástól származott, „egészen saját kezében tartotta magát.” Ezt pedig véges létező nem képes megtenni, a végesség lényegéből, azaz a „leszármazottságból” kifolyólag. Jézus önkiüresítése túl van az emberileg, sőt egyáltalán teremtményileg beteljesíthető alázat határán. Jézus egész élete tévedhetetlen, egész a kereszthalálig beteljesített alázat és irgalom volt.

Isten sokat emlegetett hallgatásáról a szerző megállapítja: nem annyira Isten hallgatása csodálatos és megfoghatatlan, sokkal inkább a beszélni tudása. Az, hogy Isten „egy szót tud hozzánk szólni, egy jó szót, hogy egy teremtményt barátjául fogad, egy parányi teremtményt szívére ölel, ő, a nagy, a végtelen: ez tulajdonképpen a csoda, a megfoghatatlan.” Ezt a „jó szót” pedig a názáreti Jézus által mondta nekünk, „aki életünk beteljesülése, aki nélkül mi teremtmények és bűnösök sötétben és elzárkózottságban bolyonganánk, mint a pásztor nélküli juhok.” Jézus emberfölöttit, teljesíthetetlent követelt: lelki szegénységet, ellenségszeretetet, olyan tökéletességet, mint az Atyáé, mégsem az volt döntő számára, hogy az embernek sikerül-e mindez. „Nem merev parancsok voltak ezek, hanem élő követelmény és hatékony erő. Új világok nyílnak meg, ezeknek kell nekiindulni és előre haladni.” Jézus küldetése nem gyengeségünk elítélése volt, „hanem az emberi kicsiség felszabadítása valami nagyobbra.”

Boros László tíz utat dolgozott fel, bemutatva emberi fáradozásaink csődjét. Közben azonban a végtelenbe nőtt előttünk Jézus alakja, s megrendülve ismertük fel: „A keresztény élet Jézus Krisztus személyes valóságából épül fel. Ezért a keresztény embernek állandó, mindennapi kapcsolatban kellene lennie az evangélium Jézusával.” Ha ezt megtesszük, akkor egyéni utakat találhatunk Jézushoz. „Halk érintésünkre feltárul előttünk Krisztus alakja az evangéliumban.” S miközben szeretetteljes kapcsolatban találkozunk vele, „magát Istent érintjük meg”

Fotó: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Bodnár Dániel/Magyar Kurír