Bubnó Tamás: a gitáros mise összekeveri a szent és a világi szerelmet

A Szent Efrém Férfikarról készült interjúban azt mondta: a Művészetek Palotájában Fischer Iván azt mondta: nem az a probléma, hogy nem ismernénk Mozart Requiemjét, hanem hogy egyáltalán a gyászmisét nem ismerjük. A zenészek nem tudják, az micsoda. Ráadásul az ismert misék többsége még a régi rítusra íródott.

2009-ben Haydn, 2011-ben Liszt összes miséjét adtuk elő a szervezésemben a budapesti belvárosi templomban, régi rítusú mise keretében. Voltak, akiknek plusz élményt nyújtott a zene, mások nem szerették, mivel úgy értékelték, hogy ezek a művek szétfeszítik a szentmise kereteit, és elég lenne a gregorián. Persze ezek a zenék olyan ihletettek, hogy a mise keretein kívül is megállják a helyüket. De mégis olyan ez, mint az opera hangverseny-előadásban: ha ismerem az operát, követhető a drámai cselekmény, de mégsem jelenik meg. Ha viszont nem ismerem, biztos nem lesz ugyanolyan élmény. 

Lesz még azért ilyen sorozat, hogy régi rítusú mise keretében mutatnak be miseműveket?

Szeretnék még ilyen sorozatot, magyarországi szerzők műveit mutatnánk be: Istvánffy, Patzelt, Albrechtsberger, Michael Haydn. Egy-egy miséjüket érdemes lenne megmutatni. Régen, a 17-18. században, amikor még nem volt koncert, a főúri udvarokon kívül a szentmise volt az egyetlen hely, ahol a köznép igényes zenével találkozhatott.  Szerintem nagy hiba, ha az egyház kivonul a minőségi zene bemutatásának a területéről. A zeneművészet együtt fejlődött a kereszténységgel, és ha most ennek hátat fordítunk azt hangoztatva, hogy paradigmaváltás történt és eljött a gitáros misék ideje, csak akkor, ahogy egy bencés atya mondta, legyen mindegyik az. Tehát ha úgy látjuk, hogy mindaz, ami az előző évszázadokban született, szép volt és jó volt, de a mai hívek többsége nem érti és másra van szükség, akkor felejtsük el, adjuk le az orgonakulcsot.

Bubnó Tamás 1957-ben született Szikszón. 1971-1975 közt a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába járt ütőhangszer-zeneszerzés szakra. 1975-1980 közt a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára járt középiskolai énektanár- és karvezető szakra. 1979-1984 közt ugyanitt elvégzi az ütőhangszer szakot. 1998-2000 közt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzene Tanszékének  DLA ösztöndíjasa, kutatási területe a magyarországi bizánci rítusú katolikus egyházzene. 2005-ben szerez DLA-fokozatot, tanulmányának címe: A magyarországi és Kárpátok-vidéki görög katolikus dallamok eredete és variánsai. 1986 óta a Budapesti Énekes Iskola tanára, majd 1988-tól művészeti vezetője. Dobszay László felkérésére kapcsolódott be az énekes iskolás kísérleti oktatásba. 1990-1993 közt az  Aelia Sabina Zeneiskola tanára, l993-1996 közt a Weiner Leó Zeneiskolában tanít, 1997-2001 közt az Andor Ilona Ének-Zenei Általános Iskolában oktat. 2001 óta a Józsefvárosi Zeneiskola énekes iskolai elmélet- és hangképzés tanára, 1996 óta a Deák Diák Iskola Énekes Iskolás Tagozat művészeti irányítását is végzi Mezei Jánossal együtt. 2003 óta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tart bizánci zenei kurzusokat és egyházzenei pályaorientációt. Karnagyként, kórusvezetőként is dolgozik, az ő irányításával működik az idén tíz éves Szent Efrém Férfikar. 2000 óta tagja a Magyar Egyházzenei Társaságnak, munkásságát több díjal is elismerték.

Radikális kijelentés. Úgy látja, ennyire megfeledkezett az egyház erről az örökségről?

Igen. Úgy látom, hogy legalább a kétharmad úgy gondolja, hogy nagy váltásra van szükség. Sokszor nem vagyok benne biztos, hogy nem nekik van-e igazuk… A gregorián által van egyfajta állandóság és kontinuitás az egyházzenében, de ettől még az újkorig egy darabot egyszer adtak elő, és kész. Csak kortárs zene volt és gregorián. Hű de nagy szerző volt Bach! – Igen, de meghalt, nem? Van most is nagy szerző, most azt énekeljük. A mindenkori kortárs zene volt az egyházzene is. 

Viszont akkor miért legyen teljes váltás? Miért ne mehetne, aki akar, gitáros misére, aki akar, gregoriánra, aki akar, szimfonikus nagyzenekarosra vagy népénekesre? Van is ilyen templom, egyik héten ilyen zene, másik héten amolyan zene kíséri a liturgiát. 

Lehet, persze, ezzel nincs baj. A kérdés az, hogy mint egyház, szeretjük-e egybe enni mindezt, és hogy a szent zene őreinek van-e valamiféle koncepciója, mint ahogy X. Szent Piusznak volt. Ő kiadott egy motu propriót, amiben leírtra másfél oldalban, hogy mik az egyházzene kritériumai. Most hogyan gondoljuk? Mit preferálunk? Hogy mi van, az egy dolog. De mit szeretnénk? Mit oktassunk? Mihez szoktassuk a gyerekeket? Ahhoz, hogy hallgasson, vagy ahhoz, hogy énekeljen?

Ez valóban dilemma: az igazán minőségi zenébe nem tud belekapcsolódni a nép, ha viszont a nép énekel, az szükségszerű minőségvesztést jelent. Részvétel vagy minőség? Mire voksol?

Nem zárkózom el a nem énekelhető zenekari részek és a népénekek váltakozásától misén belül. Viszont nem járok gitáros misére, mert nem szeretem, nem tartom elég jónak és méltónak a zenei anyagát a liturgiához. Görög katolikus vagyok, nekünk egész más a felfogásunk: nincsenek népénekeink. Nekünk ez így természetes, a liturgia zenei anyagát viszont el tudjuk énekelni. Úgy tartjuk, a liturgiához csak a liturgikus szövegek eléneklése illik. Az ortodox egyházban viszont nem énekel a nép: csak olyan vehet részt a zenei szolgálatban, akit erre kiképeztek. Ettől még a hívek tudják a szöveget és a dallamot: a moszkvai közvetítéseken látszik, hogy mozog a szájuk, magukban énekelnek, de arra nem tartják méltónak magukat, hogy bekapcsolódjanak a kórus énekébe.

A gitáros miséket a lelkipásztori igényekkel szokták magyarázni, miszerint ez népszerű és erre van igény. 

Szerintem ezeknek a daloknak a szentmise előtt és után, a liturgián kívül van a helyük. A mise kivételével mindenütt jók. Régen is így volt. Minden kornak megvolt a saját könnyűzenéje, amelyet a vallásos hívek megtöltöttek vallásos tartalommal. De ne akarjuk ezt olyan keretbe tenni, ami nem illik hozzá. Azt kellene mondani, hogy a gitáros liturgia egy másik rítus. 

De miért nem illik a gitáros ének a misébe?

Mert profán. A gitáros énekek jók arra, hogy jól érezzük magunkat közösen, hogy a közösségi együttlétet szolgálják. De itt a hangsúly az együttléten van, nem pedig a transzcendensen, amire a mise irányul. De ez már a szembemisézés-„háttal misézés” problematikájában is megjelenik, hogy együtt fordulunk-e az Isten felé, vagy egymás közt beszélgetünk az Istenről. Ha összekeverjük ezeket a dolgokat, akkor mindegyiknek ártunk. A szalonnás túrós tésztát nem szórjuk meg cukorral is. Egy kollégám azt mondta: egy darabig szerette a gitáros misék dallamvilágát, aztán rájött, hogy ez koncerten, házibuliban, baráti beszélgetés háttérzenéjeként jobb, mivel a zenei anyag azokat az érzéseket idézi meg, ami ilyen más típusú közösségi együttléteken szokásos, és a miséhez nem illik. A gitáros mise összekeveri az amor sanctust és a világi szerelmet, pedig ezeket külön kell választani. Azért kardoskodom a méltó liturgikus zene mellett, mert tudom, hogy azt együtt írták a szöveggel. Nem az volt, hogy valaki írt egy szöveget és lepasszolta egy zeneszerzőnek, hogy az meg írjon hozzá dallamot. Ez a bizánci egyházzenei hagyomány üzenete.    

A sok kis hiba és baki megzavarja az egész liturgiát?

Igen, ez olyan lenne, mintha a pap unos-untalan elfelejtené a szöveget, és állandóan kizökkentené a híveket az elmélyülésből. A bénázgatás az ember esendőségéből fakad. Viszont a szent színpadnak semmi más funkciója nincs, mint az istendicsőítés. Hogy ott kik vagyunk együtt és hányan, az indifferens. Majd mise után jót beszélgetünk az udvaron vagy elmegyünk sörözni egyet, délután összejövünk a családdal. A misén kívül számos formája van a közösségi kapcsolatok ápolásának. Ezért tartom jónak, hogy az ortodoxoknál nem lehet válogatni a vasárnapi misék közt, van a liturgia, és kész. A vasárnap az Úr napja, meg kell szentelni, nem az van, hogy elmegyek a nyolcas misére és kilenckor már a boltban vagyok. Az ortodoxok a vasárnap délelőttöt biztos, hogy az Úr házában és akörül töltik. Ez gyerekkoromban ugyanígy volt itthon, falun. Ez valamelyest éppen a gitáros énekeket kedvelő lelkiségi közösségekben látszik továbbélni, ők ott vannak a mise előtt, és utána sem rohannak, de az lenne az igazi, ha megtanulnának pár, a liturgiához tényleg méltó éneket is, a gitárt pedig meghagynák a liturgián kívülre. 

A taizéi dalok szerzője, Alois testvér is sokat merít a kelet zenei világából. Szereti a taizéi dalokat?

A merítés tényleg keleti. Van viszont egy nagy különbség: a taizéi dalok közös éneklésre íródtak, a nagy keleti szerzők viszont teljesen figyelmen kívül hagyják a közösségi igényt, ami sokszor  igénytelenséget takar. Ott húsz évig készül egy kántor, mire teljes joggal vezetheti egy szertartás zenei szolgálatát. Igazából már a görögkatolikus zene is egyszerűsítés szüleménye, vannak is dallamaink, amelyeket nem szeretek. Szóval érzem a taizéi dalok áthallásait, általában nem az én világom, de van, amelyik tetszik, de a liturgiában zavar. Aki sokat foglalkozik zenével, netalántán szerez is zenét, már az ötödik hangnál meg tudja állapítani, hogy egy darab jó vagy rossz – mindent szabad, de nem minden használ.

Kapcsolódó:
Bubnó Tamás: a Szent Efrém Férfikar a monarchia lenyomata 

Szilvay Gergely/Magyar Kurír