Cigányságuk áldás legyen, és ne átok – Tízéves a Váci Egyházmegye romapasztorációs hálózata

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A név, Ceferino Ház megtévesztő: sokan gondolnak valódi, téglából épült házra, amikor meghallják. Holott – mint Beer Miklós, az alapító a jubileumi ünnepségen mondott beszédében hangsúlyozta – sokkal inkább a Jézus által emlegetett atyai házra hasonlít, és a menny előképe. Nagy-nagy család, szerető közösség próbál lenni: nem téglából van tehát, hanem „élő kövekből”, roma és nem roma magyarokból, akik testvérekként szeretik egymást. Mert kereszténységünk lakmuszpapírja az, hogyan tekintünk a romákra, és ők hogyan tekintenek ránk, „gádzsókra”, hogy teszünk-e eleget az egymásra találásunk, összetartozásunk tudatosítása érdekében.

Talán egyetlen egyházmegye sem tett annyit a romákért, mint a váci, amely gyönyörű példát adott a Ceferino Ház létrehozásával – folytatta püspöktársa gondolatait Székely János. – Hatszáz éves hagyományba kapcsolódott be ezzel, mert az Egyház azóta próbál tenni a romákért, hogy a Kárpát-medencébe érkeztek. Ők ugyanolyan jogon vannak itt velünk, mint bárki más; a legrégebbiek közé tartoznak, sok más népcsoport náluk jóval később érkezett. Isten különösen is szereti a szegényt, a megvetettet; a szegényeknek különösen is szól az evangélium. Az örömhír lényege éppen az, hogy származástól, nyelvtől és iskolázottságtól függetlenül mindannyian végtelenül értékesek vagyunk Isten szemében, és remekműveiként tekinthetünk magunkra. Mégis sok cigány kérdezi magától Magyarországon: „Mit vétettem, hogy cigánynak születtem?” Az Egyház és a Ceferino Ház azért van, hogy egyre többen értsék meg közülük: cigányságuk áldás, és nem átok.

Cigánynak születni Magyarországon ma legtöbbször annyit jelent: nyomorba születni – mutatott rá a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Caritas in Veritate Bizottságát vezető püspök. Székely János hozzátette: a többségi társadalomnak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy ez ne így legyen. Napjainkban mindenki másnál jobban sújtja őket a munkanélküliség, és a reménytelenség, kilátástalanság érzése gyakran eluralkodik rajtuk. Ez gyakran motiválatlanná teszik a fiatalokat, eltorlaszolja előttük a nyomorból való kilábalás útját. Az Egyház Magyarországon hatvankét közösségi házból és tanodából álló hálózatával próbál tenni azért, hogy minél többüket eljuttassa a középiskoláig és tovább. De ami a legfőbb: testvéri szívvel fordul, testvéri kezeket nyújt feléjük. Nem hagyja őket magukra nagy bajukban.

Székely János után Dúl Géza, a Ceferino Ház vezetője, az MKPK cigánypasztorációs referense lépett a mikrofonhoz. „Ma együtt ünnepelünk Szátokon, új székhelyünkön, egy olyan faluban, ahol hetvenöt százalékos a munkanélküliség – mondta. – Van ebben valami különösen »romás«: örömünnepet ülünk, noha talán inkább sírnunk kellene. Ez rokonságban van a nyolc boldogság bölcsességével.”

„Mit ünnepelünk? Mi az, amit sok baj ellenére mégis ünnepelhetünk? Talán az, amit egy velünk dolgozó tizennégy éves lány mondott nemrég: »A középiskolában már nem fogom letagadni, hogy cigány vagyok.« A Ceferino Ház a meghasonlás ellen, a romák és nem romák közötti szakadék áthidalása érdekében akar tenni. A szívek gyógyulása érdekében. A sok bajt, nyomorúságot látva gyakran mi is tehetetlennek érezzük magunkat, és cseppnek a tengerben mindazt, amit tenni tudunk. De azzal, hogy nálunk romák és nem romák együtt dolgoznak, mégis sokat teszünk, és ez a legfontosabb: formáljuk a társadalmi szemléletet. Befogadóbbá tesszük a többségieket, és együttműködőbbé, nekik több bizalmat szavazóvá roma testvéreinket. Az egyház jelzésértékű gesztusait gyakoroljuk” – fogalmazott Dúl Géza.

A beszédek után kerekasztal-beszélgetés következett, melyen szóba került, mit jelent a Ceferino Házban végzett munka, amely a karitatív tevékenységen túl főleg gyermekek közösséggé formálása, a velük való tanulás, játék, tánctanítás. „A Ceferino Ház az egész életem” – mondta Lakatosné Bangó Marika, akit falujában, Kállón ma már „a ceferinós Marikaként” emlegetnek. Bálint Csabáné Erzsó Vanyarcról a cigány kultúra felélesztésének fontosságáról, Bari József lelkipásztori munkatárs a közösség erejéről, Csemer Csaba a „gádzsók” iránti bizalmának megszületéséről beszélt. „A Ceferino Háznak köszönhetem a megtérésemet. Talán még jobb úgy mondanom: a gyógyulásomat” – tette hozzá. Suhajné Pikács Gizella, a dejtári csoport vezetője pedig így fogalmazott: „Anya vagyok: nemcsak a saját gyermekeim anyja, hanem az összesé, akit a Jóisten mellém küldött. Azért dolgozom, hogy a sok előítélet, amely a cigányokat sújtja, őket ne vesse vissza. Hogy az értékeik mindenki számára láthatóvá váljanak.”

Ebéd után át is élhettük, amiről addig annyit hallottunk, mert a gyermekcsoportok produkciói következtek: az önfeledt öröm táncai, versek és színpadi jelenetek. A sok-sok tehetségről és közös munkáról, készülésről, lelkesedésről tanúskodó műsorszámok a közösség kivételes erejének, összetartásának legelevenebb bizonyítékaiként hatottak ránk. Annyi élet és bizakodás nyilvánult meg bennük, hogy mire délután négy körül behozták a születésnapi tortát, már meghatottan énekeltük az „Ez a nap más, mint a többi…” kezdetű dalt. Január 25-én Szátokon is otthonra talált a remény.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír