Claudio Maria Celli érsek az egyházi kommunikációról: Jelen lenni ott, ahol a ma embere él

Kérem, mutassa be röviden az Ön által vezetett Pápai Tanácsot.

– A tanács küldetése, hogy segítse a helyi egyházakat abban, hogy pozitív szerepet töltsenek be a kommunikáció terén. Mindez a II. Vatikáni Zsinattal és az Inter Mirifica dekrétummal kezdődött, melynek 2013-ban ünnepeltük 50. évfordulóját. Tagadhatatlan, hogy az egyház évek óta sajátos szerepet tölt be a kommunikációs eszközök, a rádió, televízió, sajtó területén. A film világáról is beszélhetnék, de ma mint viszonyítási pontok, ezek a fontosak. Folyamatban van azonban egy változás, amit komolyan figyelembe kell venni. A II. Vatikáni Zsinat beszélt a kommunikációs eszközökről, mert abban az időszakban lényegében csak ezek az előbb említett médiumok léteztek. Azóta azonban hatalmas változás zajlott le, amelyet az új kommunikációs technológiai eszközök váltottak ki: ezek megváltoztatták a kommunikáció arculatát. Ma már nem beszélünk pusztán eszközökről, hanem az új technológiák életre hívtak egy új környezetet, amelyben immáron százmilliók élnek, és ez megváltoztatja a kultúrát. Ezért van az, hogy már II. János Pál idején elkezdtünk beszélni a digitális kultúráról.

A Pápai Tanács tehát abban segíti a helyi egyházakat, hogy újra felfedezzék a kommunikáció területén most zajló folyamatokat, és hogy szembe tudjanak nézni a kihívásokkal és azokkal a lehetőségekkel, amelyeket az új technológiák felkínálnak. Ez annyit jelent, hogy a helyi egyházaknak fel kell tenniük maguknak a kérdést, hogy milyen mértékben, formában, nyelvezettel kell hirdetniük az evangéliumot a digitális kultúra kontextusában. Képesek vagyunk párbeszédbe kezdeni ezzel a kultúrával? Tudunk-e a ma emberével beszélni, aki más környezetben él, mint 50 évvel ezelőtt.

Ma kommunikációról beszélni annyit jelent, hogy felfogjuk: a probléma nemcsak az, hogy üzeneteket küldjünk szét, hanem hogy megértsük, hogy az általunk használt nyelvezet érthető-e a mai ember számára illetve, hogy ezt az üzenetet hogyan fogadja. Ez pedig kétségtelenül kihívást jelent.

A Pápai Tanács nagy hivatása tehát az, hogy elősegítse annak széleskörű átgondolását, ami most zajlik, és azt, hogy milyen elvárások jelentkeznek az újfajta kommunikációval szemben. És itt nagyon kényes témákról van szó. A probléma ugyanis nem az, hogy milyen információhordozón át hirdessük az evangéliumot. Ehhez elegendő egy számítógép, amely minden percben kibocsát a hálóra evangéliumi idézeteket. De mi nem ezt akarjuk. Nem is prozelitizmust szeretnénk: az egyház nem arra kapott meghívást, hogy prozelitizmust végezzen, hanem, hogy az evangéliumot hirdesse. Ez a téma – amint észrevehettük – nagyon kedves Ferenc pápa számára.

Az Evangelii gaudium apostoli buzdításában számos oldalt szentel a nyelvezet témájának, mert tagadhatatlan, hogy ma az embernek arra van szüksége, hogy az evangéliumot olyan antropológiai nyelvezettel hallja, amely tiszteletben tartja őt, és amelynek segítségével megérti mindazt, amit a szívében hordoz. Itt szeretnék kiemelni néhány dolgot.

Ma olyan multikulturális és sok vallású kontextusban élünk, ahol – ha az egyház párbeszédbe akar lépni ezzel a társadalommal – nagy tisztelettel kell ebbe belekezdenie. Tiszteletteljes párbeszédről beszélnék, ahogy XVI. Benedek mondta: tiszteletteljes párbeszéd mások igazságával. Ez annyit jelent, hogy az egyháznak figyelmet kell szentelnie másokra és érzékenynek kell lennie. A fontos témák a kommunikáció számára tehát a következők: tudni, hogy mit hordozunk a szívünkben. A tiszteletteljes párbeszéd nem jelent relativizmust vagy hogy bármi rendben van, hanem, hogy tisztában vagyunk azzal, mi van a szívünkben, s hogy hűségesek vagyunk Jézus üzenetéhez, személyéhez. Az igazság keresésének az útján – amelyben az egyháznak nagy felelőssége van – segíteni kell a mai embert, mert ma az új technológiák elárasztják üzenetekkel, és nem mindig könnyű megérteni, megkülönböztetni, hogy mi az, ami segít ebben a keresésben. Itt az ember méltóságának témája kerül előtérbe.

Mindenkivel tiszteletteljes párbeszédre törekszünk anélkül, hogy a relativizmusba esnénk, mert ha elfelejtenénk, kik vagyunk és mit hordunk a szívünkben, akkor már nem párbeszédről lenne szó.
A másik téma, amelyre Ferenc pápa hív bennünket, hogy újra átgondoljuk a tömegtájékoztatás világnapjára szóló üzenetet: A kommunikáció, mint a találkozás kultúrájának pillanata. A ma emberével kommunikálni akaró egyháznak olyannak kell lennie, mint amely szívében nagy együttérzést táplál a mai ember gondjai iránt, amely az ember mellett halad, figyel problémáira, melyek nemcsak társadalmi, gazdasági, hanem antropológiai jellegűek. Előfordul, hogy az ember nem jut el az igazságra, és nem vállalja az úton haladás fáradságát sem, hogy megtalálja élete megértésének módját. Az emberhez közel álló, azzal együttérző egyháznak feltétlenül meg kell találnia kommunikációjában azt a képességet, hogy kifejezze Isten gyengédségét a ma embere iránt. Ez egy másik kihívást jelent mindannyiunk számára. Mély ekkleziológiai átgondolásra van itt szükség. Ezzel kapcsolatban kiemelném Ferenc pápa két beszédét, amelyeket brazíliai útja során mondott.

Az elsőt a brazil püspökökhöz intézte, a másikat pedig a Brazíliában jelenlevő valamennyi latin-amerikai püspökhöz az ifjúsági világtalálkozó idején. Ezeket szeretem az ekkleziológiáról szóló „kis enciklikának” is nevezni. A pápa mindannyiunkat arra kér, hogy fedezzük fel újra az egyház új arcát, egy olyan egyházét, amely közel áll az emberhez és vele halad, együttérez vele, amely fel tudja melegíteni a mai ember szívét, amely segíteni tud neki begyógyítani a sebeit. Ferenc pápa egy képet használt ennek érzékeltetésére: az egyház, mint harctéri kórház a csata után. Itt a pápa feltárja, hogy mi a mi küldetésünk. Ezért van szükség rá, hogy az egyház kommunikációja rendelkezzék azzal a dimenzióval, amely a találkozás irányába halad. Olyan egyházra gondolok, amely odalép az ember mellé. Az irgalmas szamaritánus csodálatos képe jelenik meg előttünk, aki az úton odamegy a megsérült emberhez, és vállalja a felelősséget érte. Az egyház kommunikációjának ebben a dimenzióban kell továbbhaladnia, vagyis, hogy közel áll az emberhez, érdeklődik iránta, figyelmet szentel neki, együttérez vele és érzékenységet mutat iránta.

XXIII. Jánosnak van egy csodálatos dokumentuma, amelynek címe Mater et Magistra. Sokszor emlegettük a történelem folyamán, hogy az egyház „tanítónő”. A jelenlegi pillanatban azonban az egyháznak meg kell mutatnia azt is, hogy édesanya. A mai ember mellé kell állnia. Az élet nehéz problémái közepette ezzel a magatartással kell az emberhez viszonyulnia. 
Egyre jobban előtérbe kerül a kommunikáció szerepe életünkben. Az egyház miért tulajdonít nagy jelentőséget ennek?

– Az egyháznak is tudatára kell ébrednie, hogy milyen szerepet tölt be ma a rádió, a sajtó, a televízió, az internet. Nem ismerem a magyar adatokat, de ma Európában a gyermekek több mint 70%-a egyedül szörföl az interneten. Ez annyit jelent, hogy nincsenek mellettük a szülők. Tehát számomra az internet nagy és pozitív lehetőséget hordoz, de kockázatokat is. Érzékeny téma, hogy az egyház hogyan segíti a családokat, a szülőket abban, hogy vállalják gyermekeik nevelésének felelősségét. Az iskola ezt nem teszi meg. Az iskola segíthet, hogy megértsük ennek a technológiai aspektusát, de létezik etikai dimenzió is, a dolgok értelme, amelyet csak egy édesanya vagy édesapa, illetve az egyház mutathat meg. A probléma nem abban áll, hogy felmegyek-e a netre vagy sem, hanem hogy miként élek és nyilvánulok meg az internet virtuális terében.

Ráébredtünk, hogy ez a világ egy hatalmas hálózat. Tehát a problémám – mint Jézus Krisztus tanítványának – az, hogy miként legyek jelen a világhálón. Hogyan tegyek itt tanúságot azokról az értékekről, amelyekben hiszek? Ismét az egyház felelősségéhez térünk vissza. Miért? Mert vannak ennek a hálónak, ennek a térnek olyan „lakói”, akik Jézus üzenetéről csak ezen a felületen, ezen a digitális kontinensen hallanak, mert pl. sohasem lépnek be egy templomba. De ebben a világban is visszhangoznia kell az evangéliumi üzenetnek. Ez Krisztus tanítványainak és az egyháznak a felelőssége. Tehát meg kell nézni, hogy mi hogyan vagyunk jelen itt, és milyen tanúságot teszünk azokról az értékekről, amelyekben hiszünk. A probléma – mint korábban is említettem – nem az, hogy mi módon küldjünk szét evangéliumi idézeteket, hanem a fő kérdés az életről alkotott szintézis, az evangélium és az élet kapcsolatának problémája. Így kell tanúságot tennünk. Ugyanez vonatkozik a rádióra, a sajtóra, a televízióra. Nemcsak a hírkészítésről van szó, hanem arról is, hogy milyen olvasatot adunk a témáknak, és hogyan értelmezzük őket. Ez pedig nagyon mélyreható nevelői feladat. Itt dől el, hogy milyen emberek vagyunk.

A Vatikán és a helyi egyházak is megragadják az internet adta lehetőségeket (Facebook, Twitter, stb.) az evangélium hirdetésére. 2012 decembere óta a pápa is jelen van a Twitteren. Voltak-e, akik megkérdőjelezték ezt a kezdeményezést? Egy év távlatában hogyan  összegezné a tapasztalatokat?

– Igen, tökéletesen emlékszem, hogy – látván egyes negatív reakciókat – voltak, akik kétségbe vonták, hogy érdemes volt a Twitteren megjelenni. Amikor a pápának javasoltuk ezt a lépést, tudatában voltunk annak, hogy várhatók negatív reakciók, de ilyen erősnek nem gondoltuk őket. Ennek ellenére is abban maradtunk, hogy ez hasznos. XVI. Benedek ezzel kapcsolatban nagyon pontosan fogalmazott, mint akkor is, amikor a Vatikán saját csatornát hozott létre a YouTube-on. A pápa akkor azt mondta: jelen akarok lenni ott, ahol a mai emberek „élnek.” Ma szerintem fontos jelen lenni a Twitteren mindaddig, amíg hasznos kommunikációs eszköz lesz a mai ember számára. A pápának jelenleg több mint 11 millió követője van ebben a formában. A fontos azonban az üzenetek újratwittelése. A legegyszerűbb és legalacsonyabb becslések szerint is közel 60 millió személy kapja meg mobiltelefonján a pápa Twitter-üzenetét.

Úgy gondolom, hogy a lelki elsivatagosodás idején a spiritualitásnak, a bölcsességnek, az igazságnak ezek a kis cseppjei is segítséget jelenthetnek az ember útján. Ez óriási pozitívum. A fiatalok megérezték, hogy a pápa olyan nyelven akart kommunikálni velük, amelyet ők használnak. Ma – több mint egy éves tapasztalattal a hátunk mögött – pozitívan értékelem a kezdeményezést.
A „Ferenc-hatás” hogyan hat(ott) a vatikáni kommunikációra? Mit érzékelnek a felhasználói oldal visszajelzéseiből?

– Növekszik a pápa követőinek száma például a Twitteren. A news.va-t vagy a PopeApp-ot százezrek töltötték le, csak az első tíz napban 400 ezren! Ma sokan saját okostelefonjukon követhetik a pápa beszédeit, megnyilatkozásait, és élőben nézhetik (streaming) azt, amit a pápa mond a szertartásokon, például az általános kihallgatások és az Úrangyala-imádságok alkalmával.

Ferenc pápa nagyon jó természetes kommunikátori képességgel rendelkezik. Ez a kommunikáció nemcsak szavakból áll, hanem gesztusokból, képekből is. Ezt a Szent Péter téren is tapasztalhatjuk. Egy vasárnapi Úrangyala-imádságra több mint százezren gyűlnek össze, ahogy a szerdai általános kihallgatásokra is. A hivatalos adatok szerint több mint 6 millióan találkoztak Ferenc pápával 2013-ban. Azok is, akik nagyon távol állnak az egyháztól, újra felfedezik az evangéliumi üzenet szépségét, vonzerejét. Kétségtelen, hogy Ferenc pápának van egy nagyon sajátos karizmája: tudja alkalmazni a hasonlatokat, mint például a harctéri kórház és hasonlók. Megvan az a képessége, hogy összhangba tud kerülni a mai ember szívével és felmelegíti azt. Az emberek pedig ezáltal közel érzik őt magukhoz.

Elmesélek Önnek egy nagyon szimpatikus anekdotát. Egyik ismerősöm nagymamája egy nap azt mondja pap unokájának: „Tudod, kezdem észrevenni, hogy idősebbé válva, intelligensebb is lettem.” Az unoka megkérdezi: „De, nagyi, miért mondod ezt?” – „Mert feltűnt, hogy amikor a pápa beszél, mindent megértek.”

Az egyszerű emberek is megérzik hitelességét: hogy közel áll hozzájuk, szinte vibrál szavaitól a szívük. Ez kétségtelenül a Gondviselés ajándéka. Az, hogy Ferenc pápa nemcsak az egyházban, de a világban is jelentős személlyé vált, a kegyelem pillanata. Ez mindannyiunkat arra ösztönöz, hogy nagyobb felelősséget vállaljunk.

Tapasztal-e változást a világi, a nem feltétlenül egyházbarát média viszonyulásában Ferenc pápa megjelenése óta?

– Láttuk, hogy a Time és a New York Times az első oldalát Ferenc pápának szentelte. Ferenc pápa az első legfontosabb 10 ember között szerepel. Vannak olyan kommunikációs eszközök, amelyek kritizálják a pápát, ez teljesen normális. Azt hiszem, hogy a pápa megtapasztalja saját életében azt, ami Jézus élete volt. Tehát nem lep meg, hogy a pápa is találkozik olyanokkal, akik nem értenek egyet szemléletmódjával, véleményével. Viszont látjuk, hogy a világ nagy figyelemmel követi őt: megnyilatkozásait, személyét, gesztusait. Nagy kihívás ez mindenki számára. Az egyházon belül is arra kaptunk meghívást, hogy mély intenzitással éljük meg ezt a pillanatot.
Az utóbbi időben egyre többször elhangzik a nők szerepének jelentősége, előtérbe helyezése az egyház életében. Az Osservatore Romano külön női mellékletet indított egy éve, most januártól pedig mellékletet szentel a női teológiának is. Ferenc pápa miért tartja fontosnak ezt a kérdést? A vatikáni kommunikációt érintő pozíciókban is látjuk majd ennek a következményeit?

– A pápa többször is kifejezte a véleményét a nők jelentőségének elismerése terén a társadalomban, a családban, a világban, az egyházban. Igaz, hogy volt idő, amikor elsősorban a maszkulinizmus volt jellemző, de Ferenc pápa mondott egy nagyon szép dolgot, mégpedig, hogy Szűz Mária sokkal fontosabb volt, mint az apostolok. Úgy gondolom, hogy mindezt át kell gondolnunk, egy bizonyos távlatból kell látnunk és meg kell tennünk a szükséges változtatásokat. Ferenc pápa olyan ember, aki reményt kelt, és segít, hogy távolabbra tekintsünk.

A Szentszék a nemzetközileg nagy presztízsű McKinsey and Co. tanácsadó céget kérte fel kommunikációs intézményeinek átalakításához. Milyen konkrét területen várnak elsősorban tanácsokat? Az intézményi struktúra átvilágítását követően, a cég által benyújtásra kerülő javaslatokat milyen mértékben tekintik majd irányadónak?

– Ez a döntés választ jelent egy olyan igényre, amely már több alkalommal megfogalmazódott. Én is felszólaltam már nyilvánosan ezzel kapcsolatban, jelezve, hogy ki kellene találnunk és elő kellene segítenünk a Szentszék jobb kommunikációs stratégiáját. Alkalmanként a kommunikációs eszközeink kissé függetlenül mozognak egymástól. Úgy gondolom, hogy szükség van arra, hogy újra megtaláljuk a hatékonyabb szinergiát a különböző kommunikációs eszközeink között. Pozitívnak látom ezt a lehetőséget arra, hogy szakértői támogatással tekintsük át a hatékonyság javításának lehetőségeit az eszközeink között. Működik a Vatikáni Rádió, az Osservatore Romano napilap, az internet iroda, a Vatikáni Televíziós Központ (CTV), a Szentszéki Sajtóterem és a Tömegtájékoztatás Pápai Tanácsa. Nagyon is szükség van arra, hogy – tiszteletben tartva az egyedi sajátosságokat – lássuk, hogyan lehet jobb együttműködést kialakítani közöttük. Mindezt annak érdekében, hogy azt a szolgálatot, amelyet a pápáért az egyházban és a világban végzünk, gazdagabb tartalommal és hitelesebben láthassuk el. Az elemző áttekintés során majd meglátjuk, milyen javaslatok fogalmazódnak meg és ebből mit tudunk jóváhagyatni.
Szalézi Szent Ferencnek, az újságírók védőszentjének milyen aktuális üzenete van a XXI. század kommunikációs szempontból is gyorsan változó világában?

– Miért is ő az újságírók védőszentje? Mert kis üzeneteket írt, és azokat szétosztotta evangelizáló tevékenysége során. Úgy gondolom, hogy ma az egyháznak nem ez a stílusa, de megmaradt bennünk Szent Ferenc evangelizáló nyugtalansága, vagyis az a képessége, hogy párbeszédet tud kezdeményezni a ma emberével. Ez az alapvetően hiteles üzenet számunkra is maradandó. Az egyház korunk embere mellé áll, és elköteleződik aziránt, hogy tiszteletteljes párbeszédben hirdesse az evangéliumi igazságot.

Mit üzenne, mit tanácsolna a katolikus média területén dolgozó munkatársaknak?

Ez egy nagyon szép hivatás, amely nagy felelősséget ró rájuk, hiszen ők a mai társadalom centrumaiban dolgoznak, hiszen világunk szinte a kommunikációból él. Nemcsak tanúságot tesznek az igazságról, hanem segítenek megérteni azt is, hogy az igaznak, a szépnek és a jónak mindig együtt kell haladnia. Gondoljunk csak a szépség útjára. Nem tudjuk elképzelni azt, hogy ami jó, az egyúttal ne lenne igaz és szép is. Ez a felismerés kihívást is jelent, amit lelkesedéssel, szenvedéllyel, sőt néha szenvedéssel élünk meg. Az igazságról való tanúságtétel nem mindig olyan könnyű. Nem kevés újságíró van, aki szakmájának gyakorlása során kiüresedett, elveszítette életkedvét. Olyan is van, hogy másféle módon csökken bennünk az életöröm: például elveszítjük a munkánkat, vagy nem tartják tiszteletben szakmai igényességünket és emberi méltóságunkat. Az újságíró nem mindig mondhatja el a teljes igazságot, és ez néha nagy belső szenvedéssel is jár. Ezért mondtam, hogy a mi munkánk nagyon szép, elbűvölő, lelkesítő hivatás lehet, de ugyanakkor olyan is, amely folyamatos kockázatoknak, kihívásoknak teszi ki művelőjét. Talán éppen ebben van a vonzereje.

Somogyi Viktória/Magyar Kurír