A cölibátus az evangélium radikalizmusa

Időről időre újra fellobbannak a papi cölibátus körüli viták. A legfőbb ellenérvek szerint a cölibátus nem más, mint zsinat előtti maradvány, az egyház egy törvénye. Pedig a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiban, vagy a pápai tanításokban nem erről van szó: a cölibátus az Úr ajándéka, amelyre a pap meghívást kap, hogy szabadon elfogadja és teljességében megélje – hangsúlyozza a bíboros.

A zsinat előtti és a zsinat utáni tanításban gyökeres egyezés tapasztalható. Az utóbbi évtizedek pápai tanításai – XI. Piusztól XVI. Benedekig - egybehangzóan a miniszteriális papság teológiai valóságára alapoznak és arra, hogy a papok az Úr papsága részesévé válnak Krisztus követése, a vele való hasonlóság által. Piacenza bíboros hangsúlyozza, hogy a zsinat helytelen hermeneutikai értelmezésének köszönhető csupán, hogy a cölibátust néhányan a zsinat előtti kor egy olyan maradványának látják, amelytől szabadulni kellene: „Ez az álláspont történelmi, teológiai, doktrinális szempontból hibás, ráadásul káros is a szellemi élet, a pasztoráció, a misszió, az elhivatás szempontjából.”

Fontosnak tartja, hogy felülkerekedjünk azon a szemléleten, hogy a papi nőtlenség pusztán egy egyházi törvény: a papi nőtlenség a papság, a Krisztussal való hasonlóság velejárója, az egyházi rend szentsége értelmében. Nagyon fontos megérteni ezt a doktrínát, hiszen hogyan lehetne megélni valamit, amit az ember nem ért meg. A fiatal nemzedékek számára az újra és újra felizzó viták eleve megnehezítik ennek a nagyon meghatározó tanításnak a megértését.

Utal II. János Pál a Pastores dabo vobis kezdetű apostoli buzdítására, amelyben kijelenti: „A Szinódus semmiféle kétséget nem akar hagyni afelől, hogy az Egyház szilárd akarattal tartja magát a törvényhez, mely a latin szertartásban a papszenteléshez járultaktól és járulóktól megköveteli a szabadon választott örök cölibátust. A Szinódus óhajtja, hogy a cölibátust teljes gazdagságában — biblikusan, teológiailag és spirituálisan — mutassák be és magyarázzák, mint Isten Egyháznak adott drága ajándékát; mint a nem evilágból való Ország, Isten világ iránti és a pap Isten és Isten népe iránti osztatlan szeretetének jelét.”

Hangsúlyozza: a cölibátus az evangélium radikalizmusa. A szegénység, a tisztaság, az engedelmesség olyan erények, amelyeket misszionárius szenvedéllyel kell megélni. A bíboros fontosnak tartja, hogy nem szabad csalódást okozni Isten szent népének, amely szent lelkipásztorokat akar magának. Arra buzdítja az egyházat, hogy legyen radikális Krisztus követésében, és ne féljen, hogy csökken a papok száma. Számuk akkor csökken, ha alábbhagy a hit tüze, hiszen a hivatások isteni, és nem emberi eredetűek. Isteni logika ez, amely őrültségnek tűnik az emberek szemében.

Piacenza bíboros tisztában van azzal, hogy napjaink szekularizált világában egyre nehezebb megérteni a cölibátus értelmét. Az egyház azonban nem törődhet bele ebbe a helyzetbe, hanem fel kell készülnie az új evangelizációra, az evangélium, vagyis az emberről szóló igazság valódi szolgálatára. Kijelenti, hogy ha az egyház kiáll a cölibátus mellett, értéknek tekinti a maga és a világ számára, akkor éppen ez lesz a szekularizáció legyőzésének egyik leghatékonyabb eszköze.

A cölibátus teológiai gyökere az egyházi rend szentségében részesülő ember új identitásában érhető tetten. A megértés kulcsa a papság ontológiai és szentségi, és ebből következő eucharisztikus dimenziója. A hit minőségéről van tehát szó. Ha egy közösség nem becsüli nagyra a cölibátust, hogyan várhatja az Isten országát és hogyan élheti meg az Eucharisztiát? – teszi fel a kérdést Piacenza.

Ne hagyjuk, hogy elbizonytalanítsanak azok, akik nem értik a cölibátus lényegét és meg akarják változtatni az egyházi tanítást. A papoknak tudniuk kell, hogy „cölibátusuk kihívás a világi mentalitás számára, mert feladja a leckét a szekularizmusnak és az agnoszticizmusnak, mert évszázadokon át kiáltja, hogy Isten létezik és jelen van a világban.” – zárta le gondolatait a bíboros.

Magyar Kurír

(tzs)