Dávid Katalin: Soah – Emlékeim a vészkorszak idejéből

Dávid Katalin egy tízgyermekes, örmény származású család szülötte, édesapja, Dávid Lajos a szegedi egyetemi gyógyszertár és gyógyszerészeti intézetének megalapítója és a gyógyszerészeti kar dékánja volt. Szülei mélyen hívő katolikusok voltak, s ezt a lelkületet gyermekeikbe is átplántálták. A könyv egy olyan ember emlékeit tartalmazza, akinek élete nagyon hamar és tudatosan beállítódott a katolicizmus, a katolikus Egyház világába. Dávid Katalinnak a katolicizmus „annyit jelentett, amennyit a szó jelentett: egyetemességet, vagyis benne van az egész világ. A legkisebb falu legkisebb templomában benne van az, amiért érdemes élni.” Dávid Katalin történelmi tényként szögezi le, hogy ahol az antiszemitizmus felüti a fejét, ott természetesen lesz megtámadott az Egyház. Az Egyház ugyanis alapítása óta a zsidóság és a pogányság egységét jelenti. „A kettő egysége maga az egyház… kereszténység nincs zsidóság nélkül, nincsen a nélkül a szövetség nélkül, amit Isten a választott néppel kötött, és amit soha nem vont vissza. Soha!”

Dávid Katalin szegedi egyetemista volt, amikor 1944 júniusában – tehát három hónappal a németek bevonulása után – a családja úgy döntött, hogy a közeledő front elől Budapestre költözik. A szerző és két lánytestvére az apácák vezette női egyetemi kollégiumban, a Mariánumban talált szállást magának, amely svéd és nunciatúrai védelem alatt állt, ezért ott lakott negyven zsidó lány. Rajtuk kívül is voltak köztük zsidók, akiknek azonban hamis keresztény igazolványaik voltak. Dávid Katalin így idézi fel a szörnyűségeket: „Számomra itt kezdődik az, amit a holocaust borzalmainak mondunk, ekkor szembesülök a gyilkos antiszemitizmus ma sem felfogható embertelenségével. Pusztító erő söpört végig a városon, hihetetlen gonoszság, meg kellett tapasztalnunk a sátán valóságos jelenlétét. A várost elöntötte a félelem.”

Az emlékirat szerzője fiatal egyetemistaként P. Izay Géza jezsuita szerzetes csoportjának volt a tagja, s társaival együtt mentették az üldözött zsidó embereket. (Emellett részt vett a szintén jezsuita Endrődy László és abbé Robert John katolikus pap zsidómentő tevékenységében is, utóbbi kapcsolatban állt a svéd diplomata Raoul Wallenberggel.) Nagy mennyiségben gyűjtöttek össze keresztleveleket, nunciatúrai védleveleket, katolikus egyesületek igazolványait és számos hamis igazolványt. Dávid Katalin felidézi a borzalom képeit, az utcán heverő halottakat, a szétbombázott épületeket, a szürrealista látomásként elé táruló látványt, amikor egy ház felső emeletébe belefúródott egy repülőgép, s lentről úgy tűnt, mintha az épület teljesen ép lenne. A fiatal egyetemista lánynak ekkor ömleni kezdtek a könnyei. „Ez nem a szomorúság, a gyász, a megviseltség könnyei voltak. Nem is a pusztulás, a halál láttán tört fel bennem… Valami olyanfélét éreztem, hogy itt mindenki vesztes, hogy ünnepet ülni senkinek sincs joga.”

Dávid Katalin szerint mindazok, akik hazajöttek a koncentrációs haláltáborok poklából, elvesztve szüleiket, gyermekeiket, testvéreiket, és újrakezdték az életüket, valahol mégis megmentették magukban a reményt, amelynek pedig régen meg kellett volna halniuk bennük, hogy „legyen erejük valami szépet, valami megmaradt igazságot találni a gonoszságtól pusztított életükben, ezek az emberek kegyelemmel öntötték el a világot. És kimondatlanul is Isten végtelen szeretetének valóságát demonstrálták, Isten léte mellett tettek tanúságot, mert ezt a reményt, ami mellett nem szólt megfontolás, nem alapozta meg tapasztalat, csak Tőle kaphatták.” A kötet szerzője állítja, hogy a világ rengeteg kegyelmet kapott „az életben maradottak irgalmasságából, és ez az irgalmasság milyen engesztelő erő volt az Isten előtt. Pedig ott sorakoznak a halottak milliói, a szentek közösségének túlvilági tagjai. A 20. századi holocaust a történelem egyik legfelfoghatatlanabb botránya.” Dávid Katalin a gázkamrákba beterelt ártatlan gyermekek ezreire gondol, és azokra, akik emiatt meg sem születhettek. Szerinte egy új napot kellene elnevezni a XX. század „aprószentjeiről”, és mindenszentek ünnepén külön kellene megemlékeznünk az anyákról, öregekről, a betegekről, a használhatatlannak minősítettekről, az „új pogányság” vértanúiról.

Visszaemlékezései végén Dávid Katalin felidéz egy megrázó, katarzisos történetet: a jezsuita P. Varga Lászlót a németek és a nyilasok is keresték. Budapest egyik hírhedt Gestapo parancsnoka – aki ezt a jelzőt krakkói vérengzésével „érdemelte ki” magának – meg is találta a szobájában. A páter nyugodtan ült az íróasztalánál, és megkérdezte tőle, tudja-e, hogy elvesztették a háborút, s hamarosan Isten színe előtt kell állnia. A véreskezű pribék mindkét kérdésre igennel válaszolt. Varga László azt a kérdést is föltette neki, tud-e ebben a „többéves vérfürdőben” valami olyasmit mondani, ami majd akkor ott a mentségére szolgál. A tömeggyilkos Gestapo-parancsnok ekkor elmesélte, hogy Krakkóban egy különösen hideg téli estén kocsival utazott haza, s meglátott egy asszonyt kuporogni a kövön, egy gyermeket tartva az ölében. Utasította a sofőrt, hívja be, adjon neki enni, és azután eressze útjára. Ahhoz, hogy valaki ne botránkozzon meg P. Varga László válaszán, valóban lélekben kell imádnia a Mindenhatót, s elfogadnia, hogy a szeretet-Isten, Krisztus irgalma határtalan és mindenkire kiterjed: „Ha majd ott áll Isten előtt, mondja el Neki ezt a történetet. Így, ahogy nekem most elmondta. És tegye hozzá, hogy páter Varga kéri: végtelen szent irgalmával vegye tekintetbe ezt a tettet” (Szent István Társulat, 2014).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír