Dom Samuel: Mint emésztő tűz

Dom Samuel hite feltétlen abban, hogy a keresztények és mellettük az egész emberiség arra hivatott, hogy Istennel találkozzon. A keresztényeknek felajánlott út abban áll, hogy egy rendszeres szentségi élet által közeledhetnek Istenhez, a hétköznapi élet „nemes kötelességei teljesítése közben.” A házasság egy természetes út. Keresztényként a házasság „a személyes megszentelődés helyévé válik. Elköteleződés a másik felé a család és a társadalom megszentelődésének érdekében. Ezen a címen ez szentség.” Történelmi tapasztalat, hogy amióta Isten szól népéhez, bizonyos személyeket kiválaszt magának: nekik sajátos megbízatást, feladatot ad, amiben radikálisabban kell megélniük keresztségük adományait. Egy hivatásnak mindig az a következménye, hogy le kell mondani a saját tervekről és az Isten terveit kell elfogadni. A szerző Avilai Nagy Szent Teréz példáját említi. Krisztus 1572. november 16-án közölte vele: „Ezentúl te az én jegyesem vagy.” Ettől kezdve Teréz egyre mélyülő bensőséges kapcsolatba kerül az Úrral imaélete révén, majd beteljesíti küldetését, képezi nővéreit, számos kolostort alapít, és megújítja a Kármelt, anélkül, hogy Istennel való egysége csorbát szenvedne.

Dom Samuel állítja: nem az a döntő, hogy milyen az életállapotunk – pap, szerzetes, férj, feleség, egyedülálló –, hanem hogy legyünk mindenkor „Istenre képes” állapotban, vagyis nyitottak Istenre. „Ha mindegyikünk önazonosságát napról napra úgy éli meg, mint hivatása keretein belüli kibontakoztatását képességeinek, a végső cél – Isten látásának – érdekében, akkor így a problémákra megoldást találhatunk.” Természetesen más vágyak, más késztetések továbbra is megmaradnak bennünk, de életünk irányulása világossá válik, s így a kegyelem támaszt nyújthat erőfeszítéseinkhez. A trappista apát fontosnak nevezi, ha időnként mindenki átgondolja, mi az, amire elköteleződött, hogy megvizsgálja, mennyire felel meg ennek mindennapos viselkedése. Mindig lesz bizonyos eltérés. Így két tapasztalatra is szert tehetünk: a bűn kiirthatatlanságával együtt gyengeségeinkről és korlátainkról, amelyek nem csak erkölcsi, de fizikai, pszichés területen is megmutatkoznak, és az átalakulásokról, amelyek lelki, személyes területen következnek be, az önuralom és kultúra szintjén. A nehézségeknek, amelyekkel szembesülünk, nem csak negatív jellege van. Szem előtt tartva a realitást, kendőzetlenül, de irgalommal a szívünkben, rá kell mutatnunk a jóra, de a rosszra is.

A könyv szerzője vizsgálja azt is, hogyan vészelhetjük át a kríziseket. Ezek előfordulnak a szerzetesközösségekben, a családokban, a kamaszok életében, vannak politikai és gazdasági válságok is. Ahhoz, hogy a válság ne vezessen egyensúlyvesztéshez, a hit nélkülözhetetlen orvosság marad: konkrétan hinni, hogy Jézus szeretett, megváltott minket, amikor még bűnösök voltunk (Róm 5,8), „azaz ma, s ez a szeretet most is aktív irántunk.” Még ha prés alatt is érezzük magunkat, gyötrődünk, hogy megbántottuk még azokat is, akiket szerettünk, nem szabad elengednünk a hitet. „Ellenállás nélkül kell hagyni, hogy összetöressünk, lázadás nélkül kell beleegyezni, sőt a legkisebb panaszt sem kell kiejteni. Hinni, ez minden. Hinni, hogy Isten szeretete sohasem alszik ki, bármilyen sötét is legyen a kép, amit magunkról látunk. A mi tekintetünk borús, nem az Övé.” Így lehetségessé válik a biztató szavakat meghallani. „S te, amikor megtérsz, te erősítsd majd meg testvéreidet” (Lk 22,32). Dom Samuel figyelmeztet: az Egyház nem az emberek buzgalmára épült, hanem hitükre. „Nem Péteren, az állhatatlanon, bűnösön alapul, hanem hitvallásán.” A válságos időszakokban a barát, a pap, a fiú, a testvér vagy apa, „akik anélkül, hogy összejátszanának a rosszal, meg tudják őrizni a bajban lévő iránt érzett megbecsülésüket, ugyanannyi csodát visznek véghez, mint az, aki a vízen futva rohanna egy fuldokló gyereket kimenteni.”

A könyv írója szerint legyünk bár megszentelt életállapotúak vagy sem, amíg nem fogadjuk el, hogy testünkben és szívünkben különféle vágyak laknak, „melyek érdemesek arra, hogy fölajánljuk őket az Úrnak, és elégessük égőáldozatként, hogy így fölépítsük az Úrral egyesült személyiségünket, azért, hogy az egyház jobban hasonlítson Hozzá, és egy igazságosabb és emberibb társadalmat tudjunk építeni, mely nem akadályozza a Felé való haladásunkat – addig egy igen lényeges elem hiányozni fog keresztény tapasztalatunkból.” Dom Samuel tényként szögezi le: az élet „nem egy rózsával behintett út.” Kudarcok, viszályok, betegség, halál mind részei. „Az Úr nem azért jött, hogy elhárítsa az akadályokat, hanem elsősorban azért, hogy ezeket magára vegye helyettünk, majd képessé tegyen minket arra, hogy vele együtt mi is felvállalhassuk ezeket. Az élet a valóságban egy állandó szemtől szemben való lét: a teremtmény Teremtőjével szemben, a semmi a Léttel szemben, a Lehelet fújta mulandó őszi levél, amely egy nap tavasszá válik.”

(Dom Samuel: Mint emésztő tűz, ford. Mézner Mariann, Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2017.)

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír