Egy iraki domonkos nővér megrendítő tanúságtétele: Számos keresztény úgy érzi, Isten elhagyta őket

Kitekintő – 2019. augusztus 13., kedd | 10:55

A Ninivei-fennsíkon található Karakos városában él Silvia Batras domonkos nővér. Az iraki keresztények helyzetéről: menekülésről, visszatérésről, eltévelyedésről, az újjáépítés reményéről nyilatkozott a Vatican Insider vatikáni hírportál munkatársának.

„Amikor a Ninivei-fennsíkon elterjedt a hír, hogy jövőre Ferenc pápa Irakba látogathat, kitörő öröm töltötte el az embereket. Meghatott a Szentatya szándéka, hogy közénk jön, hogy kinyilvánítsa közelségét és együttérzését: szükségünk is van rá. A háború – ebben a formájában véget ért, de az emberek nehezen lelnek békére” – mondja az al-Kusból (Alqosh) származó 38 éves iraki domonkos szerzetesnővér, Silvia Batras. 2014. augusztus 1-jén, az Iszlám Állam frontvonalának közeledtével elhagyták a telszkufi rendházat, és az al-kusi domonkos intézményben találtak menedéket. Öt nap múlva elterjedt a hír, hogy az Iszlám Állam katonái ide is benyomulnak, éjnek éjjelén sikerült a helyiek többségével együtt Kurdisztánba menekülnie. Erbílben élt, ahol a helyi domonkos közösséget vezette, hittant tanított, és a keresztény menekültek számára létrehozott iskola igazgatóhelyettese volt. Tavaly júliusban visszatért a Ninivei-fennsíkra, ahol Karakosban telepedett le nővértársaival együtt.

– Milyen állapotok fogadták önöket Karakosban a felszabadítást követően, amikor a nővérekkel visszatértek a városba?

– Mindenhol romokat találtunk. A házak többségét kifosztották, kiégtek, vagy bombatalálat pusztította el őket, a templomokat lerombolták, a rendházak is a lángok martalékává váltak. A nővérek teljesen használhatatlan állapotban találták a konventünket: az Iszlám Állam katonáinak pusztítása mindenre kiterjedt, még a könyvtár köteteit is elégették.

Egy héttel később, amikor a nővérek visszatértek a településre, az épületet még rosszabb állapotban találták: valaki pár nappal korábban egy robannószerrel megrakott járművel felrobbantotta. Az idő múlásával, sok áldozattal a rendház és az iskola újjáépült. Sikerült az óvodát, az általános iskolát és a felső tagozatot is beindítanunk, ahol igazgatóhelyettes lettem. Szeretném őszinte hálámat kifejezni az olasz egyháznak és a Kirche in Not (Szükséget Szenvedő Egyház) pápai jogú segélyszervezetnek, hogy támogatták az újjáépítést.

– Hogyan írná le az életet ma a városban?

– A visszatért családoknak sikerült újjáépíteniük vagy helyreállítaniuk a lerombolt házaikat. A használható állapotba hozott templomokban naponta tartanak liturgiákat. Az élet lassan és sok fáradozás után újraindult. Nem érezzük veszélyben magunkat, mint korábban többször; tavaly, amikor visszatértünk, a helyzet még nem volt stabil, és a romok alatt számtalan holtest feküdt. Mégis, a javulás ellenére, még rengeteg nehézséget kell leküzdenünk: például az elektromosáram- és a vízellátás egy huzamban csak néhány óráig biztosított, és nem is naponta. Különösen hiányoznak a munkahelyek. És nagy szegénység van.

– Milyen nyomokat hagytak a lakosságban az Iszlám Állam kegyetlenségei, a gyors menekülés a Ninivei-fennsíkról, a fáradságos és gyötrelmes visszatérés?

– Minden megváltozott. Egyeseket megerősítettek az átéltek, és elhatározták, hogy állhatatosan kitartanak, és táplálják a jövőbe vetett hitet. Mégis az elmúlt évek drámai eseményei sokakat megmérgeztek és elbátortalanítottak. Sok felnőtt a mindennapok nehézségeitől elkeseredve és a munkahely hiánya miatt el akarja hagyni az országot. Sok fiatal vonakodik, hogy beiratkozzon iskolába, azt gondolják, hogy ez az ország nem tudja a jövőt biztosítani a számukra. Akik végeztek, elbátortalanodnak, mert nem találnak munkát azután, hogy nehéz körülmények között tanultak. Vannak, akik mérnök, ügyvéd és tanár létükre kétkezi munkásként élnek, és még szerencsésnek érezhetik magukat, hogy munkát találtak.

A keresztény közösségbe – mely egykor megtartó, egységes és szolidáris volt – beszivárgott a bizalmatlanság, a meg nem értés és a megbántottság: a szegénység és sok egyéni nehézség eredményezi ezt. Számos keresztény érzi azt, hogy elhagyta az Isten; nem értik, miért engedi meg, hogy az itt lakók ilyen nehéz körülmények között éljenek.

Mi, nővérek más szerzetesrendek tagjaival és a városban jelen lévő huszonöt pappal együtt azon dolgozunk, hogy anyagi és lelki segítséget nyújtsunk mindenkinek, különösen a leginkább rászorulóknak, és azoknak, akik elvesztették a reményüket és bizalmukat Istenben.

– Ezekben a nehéz években mit értett meg és tapasztalt meg Istenről?

– Visszagondolva arra, amikor 2014. augusztus 6-án éjszaka menekültem, nemcsak féltem, de meg is haragudtam Istenre: nem értettem, mi történik, úgy éreztem, a tenger közepén vagyok egy viharverte bárkában. Azután Erbílben könyörögtem, és segítséget nyújtva a menekülteknek megértettem:

Jézus azon az éjszakán ott volt a bárkámban, éppen úgy, ahogy a tanítványok hajójában, amikor elszabadult a vihar. És azóta is velünk van. Megtapasztaltam, hogy Isten senkit sem hagyott el.

Az ő karja támogatott minden pillanatban: kihozott bennünket a Ninivei-fennsíkról, elvezetett Kurdisztánba, fenntartott sok éven át menekültként, megsegített, hogy hazatérhessünk, és ma az újjáépítés idején mellettünk áll, erőt és reményt ad. Hogy mit ismétlek az eltévedt keresztényeknek? Az Úristen nem hagyott el minket. Hinnünk kell őbenne. De azt hiszem, nem kimondani kell, hogy „hiszek”: ennek a hitnek jelen kell lennie a kezekben, a szívekben, az értelmünkben, hogy dolgozzunk. Isten kezeket, szívet és értelmet adott – hogy vele együtt egy jobb világot építsünk.

Forrás: Vatican Insider/Catholica.ro

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír
(ki)

Kapcsolódó fotógaléria