Egyház és média: a sértődés nem segít

Miért lettél újságíró?

Kicsi korom óta szerettem jártatni a számat, s ez írásban is megnyilvánult. A magyartanáraim is szerették a fogalmazásaimat, jót nevettek a nyári olvasónaplóimon. Nyolcadik osztály végén aztán a szüleim kiírattak a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolából, mert nem találtak elég szorgalmasnak a zenéhez, és beírattak a piaristákhoz, ahová a két bátyám is járt. Ha már a gyerekből nem lesz muzsikus, akkor legalább tudjon! Ott aztán az iskolaújságban leközöltem a tanári aranyköpéseket „vágatlan változatban”, amiből nagy botrány lett. Ez megmozdított bennem valamit.

Az egyetemi tanulmányaid idejére, a 2000-es évekre esik az internetes média felfutása és a nyomtatott sajtó visszaszorulása. Mennyire befolyásolta ez az elképzeléseidet?

Bucsy Levente (1983, Budapest) gyakorló római katolikus családba született, öt testvér között negyedikként. 1989-től a frissen alapított Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola tanulója volt 8 éven át. Ezután a pesti Piarista Gimnázium diákja lett, 2002-ben érettségizett, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarán folytatta tanulmányait történelem és kommunikáció szakon 2008-ig, elvégezve a történelemtanári és a nyomtatott sajtó szakirányos képzést, illetve a kommunikáció oktatói modult. Egyetemi évei alatt a Cantate Vegyeskarban énekelt. A kórusiskola művészeti vezetőjével, ifj. Sapszon Ferenccel közösen komponált egyházi kórusműveiből Máriával, Jézushoz címmel kottáskönyvet adtak ki 2010-ben, amelynek anyaga azóta is folyamatosan bővül. Az I. kerületi fiatalokkal és budai plébániai közösségekkel összefogásban ötletgazdája és zenei rendezője egy 2013 őszén rendezendő, jubileumi István, a király-előadásnak. 2003 és 2006 közt kisebb hírportálok munkatársa (például hno.hu), 2006-7 közt a Helyi Témának dolgozik, 2007 ősze óta pedig a Magyar Nemzet Online (mno.hu) munkatársa, időnként plébániai lapokban is publikál. 2013. január 24-én a Magyar Katolikus Püspöki Kar Szalézi Szent Ferenc-sajtóösztöndíjjal tüntette ki.

Már gimnázium végén, amikor tudtam, hogy történelem–kommunikáció szakra megyek a Pázmányra, arra gondoltam, hogy egyrészt tanítani fogok, másrészt eközben egy hetilapot szerkesztek majd. Az egyetemen kapcsolatba kerültem Várhegyi Istvánnal, aki – mint később megtudtam – az mno.hu első főszerkesztője volt. Ő egy pázmányos csoporttal kezdett el dolgozni a hno.hu portálon. Itt azonban nem kaptunk pénzt a munkánkért, így ketten maradtunk, a legelszántabbak. Várhegyi később a Helyi Téma agglomerációs kiadásának szerkesztője lett, ott kaptunk lehetőséget bedolgozni. Ekkor még nem volt nekem evidens, hogy internetes újságíróként lehet főállásban dolgozni – 2006-ban már tudtam, hogy vannak főállású netes írók. Utána az egyetemi ismerőseim közt is lettek, akik közéleti hírportálhoz kerültek, én is kikötöttem az MNO-nál, és itt szembesültem az olvasottsági adatokkal, ami a hírportálokat és azok nyomtatott „anyalapjait” illeti. Az első kategória olvasottsága nőtt, a másodiké csökkent. Ma már tudtommal minden napilap hírportálját többen olvassák, mind a nyomtatott kiadást.

Presztízsben még viszont van különbség? Ha igen, miért?

Világos, hogy igen. Kérdés, hogy a szaktudás vagy az újságíró sokoldalúsága-e a fontosabb. Az internetes tollforgatóktól sokkal több területen követelik meg a közepesnél jobb jártasságot. Nekik föltenni azt a kérdést, hogy „melyik rovatban dolgozol”, felesleges. Válság van, azokat a munkatársakat tartják meg a netes lapok, akik a legtöbb érdekes, színes anyagot meg tudják csinálni, lehetőleg minél több területen. Így végül olyan újságíró lesz belőlük, aki nem tud egy-egy témában nagyon elmélyedni és sokrétű kapcsolatokat kiépíteni, hanem mindenhez ért egy „kicsit”. Mindez persze az egy emberre vetített tudás kárára válik. Ez a konzervatív bölcsésznek fájdalmas folyamat, de ettől még ez van. Hogy ez így marad-e, az attól függ, hogy a tulajdonosok, befektetők megengedhetik-e maguknak, szánnak-e rá többet, hogy a kevesebb területen bevethető, kevesebb, de mélyebb anyagot készítő, azaz alapvetően többe kerülő, szakosodott újságírókat megfizessék.

Mire figyel egy egyházi ügyekkel is foglalkozó újságíró?

Már eleve probléma, hogy míg a szakemberképzés során el lehet mélyedni az olyan, hagyományos rovatszerkezetet leképező területeken, mint a politika, a gazdaság, a sport, a kultúra és az életmód, az egyházi vagy vallási terület nem jelenik meg ilyen hangsúlyosan. Pedig itt sem csak egy cikket kell tudni megírni, tudni kell azt is, hogy melyek azok a hírcsoportok, témakörök, sztorik, amelyek be tudnak ágyazódni egy közéleti orgánum keretei közé. A díjkiosztó után több, engem kérdező stábnak elmondtam, hogy arra törekszem, hogy egyrészt eleve találjak olyan egyházi témát, ami eléri egy közéleti hírportál ingerküszöbét, másrészt tudatosan figyelek, hogy olyankor jelenjen meg, amikor a legtöbben el fogják olvasni. Az online médiában már mérhető, hogy melyik napszakban, órában mennyien, kik, milyen híreket olvasnak, s meg kell győzni a főnökeinket is, hogy az adott hír érdekelni fogja az embereket, felveszi a versenyt más hírekkel.

S hogy állja ma az Egyház ezt a hírversenyt?

Az Egyház láthatóan jószándékú. Már látok arra példát, hogy a riporterek és papok, keresztény házaspárok közt csökken vagy megszűnik a sértődöttség egy-egy interjú elkészítése után. Lehet, hogy nem mindenben lesz olyan egy kész anyag, mint azt az Egyház részéről elképzelik vagy keresztény magánemberként nyilatkozó ember vágyik rá, de ekkor is látni kell, hogy mekkora missziós értéke van annak, hogy ők „kötélnek álltak” – még úgy is, hogy meghúzták a mondandójukat terjedelmi okokból vagy átfogalmazták egy kicsit a mondataikat. A megsértődés semmin sem segít, hiúságnak pedig nincs helye. Még jobban nyitni kell mindkét félnek.

Mit értesz ezalatt?

Nem szabad a világi médiától független szigetnek lenni. Meg kell fogalmazni a világi média ingerküszöbét átütő, markáns üzeneteket. Jézus is egyértelmű volt: nemcsak megkérte a kufárokat, hogy legyenek szívesek menjenek ki a templomból, hanem ki is pakolta őket onnan. Emellett érvényes, fogyasztható állásfoglalásokat kell eljuttatni a médiához, és embereket kell delegálni. Annál sikeresebb lesz ez a misszió, minél inkább folyamatos a kapcsolattartás az egyházi emberek és a világi média közt. Persze minden szerkesztőség naponta több száz közleményt kap, így a „harangszentelési hírek” – ahogy a szakzsargon mondja – maximum a helyi média érdeklődésére fognak számot tartani. Viszont amikor – hogy két korábbi ügyre utaljak vissza – megint téma lett Jézus állítólagos felesége, valamint Barnabás evangéliuma, akkor az olyan ügy volt, amiben biztosan szívesen vették volna az Egyház karakteres véleményét a médiumok. Persze nem csak közleményekre gondolok, hanem arra, hogy ilyenkor érdemes szervezni egy „fórumot” a világi média munkatársainak, ahol felvilágosítást kapnak, és lehet kérdezni. Felháborodással és a sebeink nyalogatásával nem megyünk sokra. A szellemesség, találékonyság viszont sokat segít. Fel kell mutatni olyan embereket, akik vonzó módon ki tudnak állni a tévében, meg tudnak szólalni a rádióban.

S mi lesz ennek a gyümölcse?

Ha elindulunk ezen az úton, akkor meg lehet majd figyelni a penetráció folyamatát: azaz amint egyre inkább természetesnek találják majd az emberek, köztük az újságírók, hogy az Egyház nyilatkozik egy-egy témában, s egyre többször meg is fogják kérdezni. Mindez persze nemcsak az Egyház számára feladat, hanem mondjuk a vakok intézetének és a birkózószakosztálynak is, de az Egyház, mivel nagy, tekintélyes intézmény és közösség, némi előnnyel indul mindebben.

Kapcsolódó:
Bucsy Levente kapta a Szalézi-sajtóösztöndíjat

Szilvay Gergely/Magyar Kurír